Hála

Van egy olyan olvasata a dolgoknak, hogy hálásnak kell lennem a kudarcokért, mert az árnyékukban hozott döntéseim és véghez vitt tetteim határoznak meg valójában. Eszerint pedig én akkor vagyok valódi, akkor alakítom ki saját valódiságomat, mikor a terveim romba dőlnek, mikor visszautasítanak, mikor kudarcot vallok. Nem a sikerre alapozott lépések számítanak. A ballépések kapcsán kialakított reakciók lényegesek. Az, hogyan vegyítem az irigység sárgáját, a méreg zöldjét a kétségbeesés torz átlátszójával. Az, hogy mit látok a zárt ajtók mintázatán, mit érzek akkor, mikor a remény gúnyos kérdőjeleit felváltja a süket pont az ügy végén. 

Épp nagyon hálásnak kell lennem. 

Azt hiszem kiadót keresek, módot arra, hogy visszhangot adjak az érzelmeimnek. Minden erről az öntelt prekonceprióról szól, erről a nagyzási tébolyról, hogy majd az embereknek jobb lesz, kerekebb lesz, ha hallják, látják mit gondolok, érzek. 

De vissza a kudarchoz és a hálámhoz. Tanácstalan Ijedtségemben minden hang kockázattal jár. A sikertelenség üresség és ha végre kinyitom a szám, ha végre irányt adok ismét, akkor jól meg kell gondolnom mit fogok mondani, mert egy ideig ennek a visszhangja lesz minden, ami kitőlt majd. 

Egyetlen segítségem te vagy. Ha rád gondolok, megdobban a szívem, a saját pulzusom, a mellem belső ostroma pedig kíséri, ellenpontozza a gondolataimat. Leföldeli a félelmemet. Ha rád gondolok, tudom, hogy sikerülni fog. 

Nem csak a kudarcnak vagyok hálás, hanem neked is. 

--->

Notes of an impostor

theme

"There is this uhm… this expression I’ve heard lately. Actually I’ve read it online. Big surprise there. It’s called impostor syndrome. I have doubts about the things I have achieved and most of the time I believe I cheated, that I somehow got away with something bad I did and there is this aching feeling in my stomach that one day all of this will come back to me and someone will point a finger to me and express me to a wide, previously naive audience who will then realise I have fooled them. Not sure about what, rather about everything. Fooled them about accomplishments, about skills, and competence, that I misguided them and despite what they think and witnessed, I have got nothing to do with the fact that I got here."

"What made you express this fear?"

"It’s easy. My thesis, and my final exam. I am now a master of communication, with rather bright colours. I got two 5s for my thesis. Everybody loved it. Universal acclaim. My consultant wants me to go for a phd later. My opposing teacher was someone who actually gave me a 1 during a previous semester. Couldn’t manipulate him back then, could fool him now in terms of the now detailed complex, as he gave me not just a 5, but 50 out of 50 points."

"What makes you think you fooled them?"

This is where it get’s interesting, because first I thought that I fooled them because all I ever did was reading one good book, and reading it again, and making notes, and using the authors notes, but then I realised that this isn’t cheating, this was part of the job, I did what I had to do.

"And despite accepting this you still consider yourself a fraud?"

"Yes. Can’t escape this fear in which someone approaches me and asks some fundamental questions about the basics of the academic discipline that I am supposed to be a master at! In this scenario, which isn’t quite so unlikely, I can’t answer the questions. None of them. I don’t know shit, and I want to teach later. Wouldn’t that be epic?"

"Would it?"

"Yes! It would be! The very rare occasion when I feel alive is when I feel other people alive and there is only two way I can do that."

"What are those?"

"Making love and inspire."

"How does inspire make you feel alive?"

"Stimulating one’s mind is something that the physical world itself cannot do. Tap into someone’s soul is magical, inspiring them to do something is a wonder. The universe in itself goes for entropy and life’s answer for entropy is inspiration."

"Or manipulation?"

"Manipulation is going sideways, changing for another route, lane, more comfortable for one’s needs. Inspiration is going forward, cheating is going backwards. Cheating is destructive, such as lies, whereas inspiration is crafting. I want to be a craftsman, but I fear I only dismantle."

"Do you fear that the things you achieve will be destructive once they realise that they are built upon lies?"

"Yes."

"Your thesis, for example. If you tell someone that you have read only one book, will it diminish the inspirations if there was any? Will it go to a waste?"

"Will it not?"

"Seeds don’t think about the planter once they start to grow. All they want is to get bigger."

"Can manipulation or cheating compromise them? Can it make them corrupt?"

"Is there a real case of manipulations and lying and cheating which we need to consider?"

"The problem is, avoiding the question and desperately grasping into this dilemma is that I have no idea what other people really do and think. There is this world in all of them and I cannot hope to understand them. All I ever do is tap onto their projected feelings, making a connection with the portrait they are trying to put forward, making it real, and all I ever find are half finished products, ready to be presented to the same audience that I struggle with.  I wish there was this universal map, this scale with all the souls on it, in relevance to one another so that I could evaluate my own habits, and thoughts and achievements."

"Such a scale is as unrealistic as a truly objective truth about something. You cannot hope to understand someone else’s world to the core. It would kill the magic, the wonder that you hold so dear."

"You are saying that things are unknowable by nature?"

"Human things are."

"Well then, my cheating will be well hidden as well, in which case I am in secure in terms of fraud. Wich leaves us with the other issue."

"Which is?"

"Irrelevance."

--->

BS

A város és a fények. Ilyen egyszerű motivációk jutottak ma nekem. Kedvemre valóak. Mint a hely, ahol voltam ma. Miközben beszéltek hozzám kinéztem az ablakokon és láttam egy falatot a városból, a helyből, ahol élek, és azt hiszem, megértettem ismét, mit jelent az otthon és a honvágy és csak néztem ki a fejemből.

Egy esküvőt nem kaptam meg, pontosabban mégsem kaptam meg, mert a menyasszony megnézte a Facebook profilomat, majd úgy döntött, hogy annyira pesti srác vagyok és cool, hogy inkább klasszikus vőfélyt kér. Fontos, hogy őszinték legyünk saját magunkkal szemben önnön elvárásaink kapcsán, én véletlenül sem szeretném az urbanizált stílusommal elrontani valakinek a szépséges napját. Ellenkezőleg, azt tervezem, hogy pontosan ezzel teszem még kerekebbé azt.

Szóval néztem a várost és arra gondoltam, hogy mennyire megmosolyogtató az, ami most a szervezetemben végig megy. Átmenetről van szó, az útkeresésnek egy nagyon furcsa kiszereléséről. Most majdnem leírtam, hogy én igazából már megtaláltam az utam, csak több is van és elindulni nehéz rajta, de szerencsére épp időben térítem magam észhez.

Ügynökségi világ, start-up világ, esküvői világ, tudományos világ. Csokordobás és szuperhős narratíva, heti 40 óra és saját vállalkozás. Az emberek hajlamosak megnyugtatóan kifejezni a végtelen bizalmukat az irányomba. Bíztatnak, hogy menni fog, én majd megtalálom, amit keresek és minden tök jó lesz.

Én hol azt érzem, hogy már rég megtaláltam és elvették, pedig a nagy, titokzatos ők nem is létezik, hol azt érzem, hogy sejtem, hol van, de egyelőre még toporzékolok, hol pedig azt érzem, hogy manapság alig érzek valamit saját magammal kapcsolatban.

Tele vagyok ígéretekkel. Az egyik, hogy mikor a csemetémnek a világról magyarázok majd, nem engedek a frusztrált múltba meredés csábításának és nem mérgezem a közös időt azzal, hogy megtörve eltűnt korokról, szebb korokról magyarázok. Nap, mint nap azzal kelek és fekszem, hogy a kudarc és teljes megsemmisülés karnyújtásnyira vannak. Kérhet engem Bukowski arra, hogy erre a legnagyobb természetességgel készüljek fel, és rengeteg coelhoista, hogy sose adjam fel, de óhatatlanul körvonalazódnak azok a víziók, ahol megfejelek egy hatalmas beton L betűt, ami a homlokomra ég. Persze, a bukás az tudatállapot és nem eredmény, s mégis, az éles fantáziálásom erről a tudatállapotról állandó útitársammá vált. Megint mások azt mondják, hivatkozva a vonzás törvényére, amihez magabiztosan vezetnek vissza megannyi különös dolgot a világgal kapcsolatban, hogy nem szabad negatívan gondolkozni, mert akkor azt bevonzzuk.

A Hétre mondom, ha ez így működne, a földi pokol tombolna egy elsős főiskolás vehemenciájával. (Igen, egy, a lényemtől kívülálló jelenségként tudok utalni az első főiskolásra.) Talán az egyensúly a kulcsa mindennek, mert kézen fogva sétálnak a rémképekkel azok a keretek, amiken belül egészséges vagyok.

Próbálom a siker fogalmát időről időre körberajzolni, de már attól leizzadok, hogy elképzelem, miként a maslowi piramist igyekszem megmászni.

Maslowi létra, ha Kisujjra hallgatunk. Miért is ne tennénk, ha végre találunk olyan fiktív karaktert, akinek a kiszámíthatatlansága első kézből teszi viselhetőbbé a feltehetően ellenkezőleg működő világot.

De én most igazából a városról szerettem volna mondani valamit, amit még nem, vagy nem elégszer, vagy nem pont így. Tehát itt ülök az átmenet közepén, mintha csak a középszerűség viharának a szemében tanyát vertem volna. Esik az eső, a pocsolyák pedig magabiztosan tükrözik a sok neonfényt, én pedig, saját magam számára egy nélkülözhetetlen tartozéka vagyok mindennek. Munkaidő után vagyunk, este is van ráadásul és én épp megbeszélek.

Olyan sok szava van az embernek arra, mikor csinálja azt a dolgot, ami nem más, mint az előrevetítése annak, amit majd tényleg csinálni fog. Meetingelés, megbeszélés; jelenlegi munkahelyemen csak simán BS. Brainstorming. A bullshit áthallás kötelező és permanens. Emberek szeretnek leülni asztalokhoz és elhitetni magukkal, hogy éppen felkészülnek valamire, ami majd lesz.

Folyamatosan meetingelek saját magammal. Pörög a self-BS. Valami majd lesz. Tudom. Lesz emberi lény, akit megnemzek, lesz cég, amit majd vezetek, esküvő, amit lemoderálok, emberek, akiket inspirálok, sorok, amiket megírok. De élnem kell lassan a gyanúperrel, hogy gyermekem dédelgetése közben, az ifjú pár köszöntése közben, emberek alkalmazása közben, fejezetek befejezése során is menni fog majd a meeting. Szüntelenül.

Dolgok lesznek.

Csakhogy dolgok voltak is már, s olybá tűnik, az idő valóban lapos kör, a minták és ismétlődések valódiak, én pedig, hol egóból, hol pedig azért, mert azt gondolom, hogy ez a normális viselkedés, tudni akarom, hogy működik a világ. Aztán vannak olykor sejtéseim is, metafizikai értelemben. Ezek a pillanatok időszakos békét hoznak nekem. Alapvetően eléggé feldúlt vagyok, mert pár napja meghaltak emberek úgy, hogy tudták, mindjárt meg fognak halni. Miközben dörömböltek a pilótafülke ajtaján, vajon szüneteltették a BS-t? Mikor a pilóta könyörögni kezdett a kollégájának, hogy az tépje fel az ajtót és hagyjon fel ezzel az eszeveszett mélyrepüléssel, feszült a jövőn?

Őszinte leszek, a fenti történések bármennyire is megrázóak, az sokkal inkább bánt, hogy az anyagi kozmosz megismerhetetlennek tűnik. A megfigyelő a figyelés tárgyának részévé válik. Nincs abszolút objektív nézőpont. Ha figyeljük a figyelőt, ez velünk is megtörténik egy másik síkon.

Csak hogy dolgok voltak akkor is, mikor nem volt, aki vizsgálja, nézze őket. Tér és idő, színek és szagok; ez mind olyan jelenség, ami megelőzi az első megfigyelőt. Az én kérdésem az, hogy mi volt akkor a világban, mikor nem volt szubjektív nézőpont, ha az objektívnak a létét nem fogadjuk el. Semmi?

Aztán persze, miként már elsétálok megbeszélő partneremtől és belelépek és bámulok a pocsolyákba - elég nekem a dolgok tükörképe, az eredeti biztosan sokkal kevésbé izgalmas - rájövök, hogy épp most zsibbasztottam magam feleslegesen. Ha nincs élet, nem csak megfigyelő nincs, de nézőpont sem; nincs aki a dolgokat objektív és szubjektívra oszthatja, aki ezeknek a fogalmaknak tartalmat adhat, s persze nincs, aki feszüljön ezeken.

Élet nélkül nincsenek BS-ek.

--->

Pazarlás

Élesen látok csukott szemmel is 

Éjjel az ágy másik végében aludtam 

Hogy új terepet kémlelhessek a sötétben

Hogy megismerkedjek a kifordulással

A feketének hasonló volt a színe

De rálátni a lakás két végére 

Minden további nélkül

Túlzásnak tűnt végül

Hol azért mert az utca villogott 

Hol azért mert a folyosó kongott 

Az ürességemtől 

Amit olykor kitöltöttél

Magányos voltál bennem

Én pedig néma vendéglátó 

Aki zavartan kínál hellyel

De nem engedi hogy rám gyújts

Mi ez a szag?

Talán még is lángra kapott valami 

Nyelvek nyaldosnak

Füst mérgez

Kérdezz, miért hagyom ezt?

A pókhálós repedés 

Kegyed és még sokak munkája 

Dalnokok ajkán marad egyszer fenn

Egyszer lenn találtam magam a padlón 

És talán meg mindig a földről kuporgatok

Össze mindent amire

Ra van írva hogy tanulság 

Nehogy nekem kiderüljön

Itt, mindennek a végén

Hogy pazarlás volt az

Amit az idővel tettünk 

S ami ketten együtt lettünk 

--->

Post Elnöki program, 2015, II. rész - Az álláskereső

Mától új munkahelyem van. A pozíció neve: álláskereső. A főiskolán tanítottak meg rá, hogy az ilyasmit nagyon komolyan kell venni, rengeteg időt leköt és olyan mintha egy önálló állás lenne. Rendben. Eljött 2015 és fejet hajtok a dolog előtt. Mi ennek a jelentősége? Az hogy, ha őszinte szeretnék lenni és lássuk be, ha ezt elmulasztom, hirtelen még feleslegesebbé vállnak ezek a sorok, eddig makacsul ellenálltam ennek a műfajnak.

A munkaerőpiacra valamivel több, mint egy évvel ezelőtt léptem ki. Persze sokan a környezetemben elvárták volna, hogy előtte is kerítsek magamnak állást, de hol titkon, hol nyíltan, eszem ágában sem volt eleget tenni a kérésnek. A Hallgatói Önkormányzat vezetése úgy éreztem, nem csak elég időmet köti le ahhoz, hogy ne tudjak, akarjak jó érzéssel mást vállalni, de minden bizonnyal teljesen uralja az elmémet és teljesen kikapcsolni belőle képtelen vagyok. Nehezemre esett nyári szünetben vagy vizsgaidőszakban akár lehiggadni egy időre. Ezt a fajta állandó izgatottságot ne mossuk össze hibásan a makulátlan szorgalommal. Csak azért mert jár az eszünk valamin és tervezünk, nem biztos, hogy végre is hajtunk.

Mindenesetre folyton ígérgettem a szkeptikusoknak, hogy amint leköszönök, azonnal munkát keresek, elkezdek dolgozni. Ígéretemet beváltottam. Leköszönésem ünnepi aktusa során, az Őrület Gólyabál 4!-en hívott fel mentorom, kísérőm, hogy közbenjárásának köszönhetően – itt egyszerű álláslehetőségre való figyelemfelhívást és ajánlólevelet kell érteni – hamarosan, ha úgy szeretném, dolgozó ember lehetek, ugyanis felvettek egy rendezvényszervező ügynökséghez.

Aznap azt éreztem, igen, sikerült, nem lesz nihil otthon ülés, keserű nosztalgia, elnöki éveken való merengés. Minden jel arra utalt, hogy felszippant a nagybetűs felnőtt élet és azonnal elkezdek komoly munkát folytatni egy komoly cégnél. Ez azonban a hamis hetek kora volt. Hamis szerelem és hamis szellemi tevékenység jellemezte, és ahogy látszólagos kézfogásban fogantak meg, úgy is hullottak szét; néhány hét alatt teljesen világossá vált, hogy semmi keresnivalóm nincs azon a helyen. 

Eredetileg kreatív munkatársként vettek fel, azonban viszonylag hamar kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Többnyire klasszikus, rendezvényes, ügynökséges, szörnyűséges munkáról van szó, amit képtelen voltam megemészteni. Volt egy pillanat, mikor úgy éreztem, fel kell innen állni, azonban hiába kaptam erkölcsi támogatást és megértést, dacosan kivártam, még a teljes motiválatlanságomban és inkompetenciámban a főnököm a feloldozást választja és útnak enged.

Nagyon kevés időt töltöttem munka nélkül, mert pár napra rá Máté barátommal besétáltam a munkahelyére,egy kis kulturális televízióba, ami országos lefedettséggel bír, és ami első pillanatra közölte velem, hogy karriert nem itt fogok építeni, de remek gyakorló terep lehet. El is kezdtem hát gyakorolni, amit lehet, s a következő hetekben, jellemzően nagyon szerény darabbérért kivettem a részem különböző magazin műsorok szerkesztéséből.

Az egyik főnököm módszeresen keserített meg életeket ezen a helyen, s bár engem teljesen nem tudott maga alá gyűrni, mégis elérte, hogy a szorongásmentes munkavégzés lehetetlenné váljon. Meg kell jegyeznem, komoly előrelépés volt ez a komolytalan munkahely. Az előző állomás Szentendrén kapott helyet, ahová ki kellett járnom, míg a TV állomás néhány sarokra helyezkedett el, ahová 7 perc sétával, vagy 4 perc biciklivel jutottam ki. Mégis, ügyetlen bizonytalanság következett. Ott vagyok-e egyáltalán, dolgozom-e még? Közvetlen főnököm nagyon megkedvelt, de folyton aggódott is, vajon tényleg bízhat-e bennem, számíthat-e rám.

Időközben, megérezve, hogy ebben a környezetben sem tudok működni, másodállásként csatlakoztam egy on-line médiumhoz. Ez volt az egyetlen nyilvános álláshirdetés, amire jelentkeztem Bettina és Timpó ajánlásával. Itt aztán abban maradtunk, hogy leszállítok heti egy gasztro helyről és egy fiatal művészről készült videót. Épp hogy csak kezdtem felfogni, hogy abból fizetek lakbért, hogy hamburgert eszem a kamera előtt és frissen végzett ruhatervező pólójában tolom a felkonfot, mire közölték: majdnem mindenki ki van rúgva.

Azt is kirúgták, aki engem felvett és olyat is, akit velem együtt. Velem viszont közölte a teljesen inkompetens új főnök, hogy engem megtart, mert, kapaszkodjunk meg, emlékszik rám a főiskoláról és hogy sok mindenhez értek. Hashtag kapcsolati tőke. Hashtag a hökelnökségigenissokatszámítottneakarjátokeztelvennitőlem. Így hát maradtam és végignéztem tisztes távolságból, amíg az ügyvédi irodát főprofilban futtató tulajdonost kínos összegekkel szívják le idióta tanácsokkal. Először arra kellett átállni, hogy bizony print médium leszünk, de mire megírtam első cikkemet, ez a terv is semmissé vált és maradék félállásban lévő kollégát is menesztették, a hely komolytalanságához igazodó retorikával. Mire felvettem az utolsó fizetésemet, az elköszönésünkkor élő koncepciót is átalakították és attól is megváltak, aki időközben rajtam keresztül jutott oda, mostanra pedig már mindenki mást is kirúgtak és lehúzták a redőnyt.

Jelentéktelennek tűnő tapasztalatok megszerzése közben figyelmemet ismét a kulturális TV-hez fordítottam, ahol időközben megváltak a teljesen elmebeteg főnöktől és érdekes fellendülés vette kezdetét. Néhány hét alatt eljutottunk oda, hogy megkezdődtek egy megállapodás előkészületei, mely nem is riporteri, hanem műsorvezetői minőségben honorál engem fixen, amit kiegészíthetek szerkesztői tevékenységgel. Ez maga volt az álom annak idején. Joggal gondoltam talán, hogy a CNN híreket átvevő műsornak, illetve egy tisztességes, 3 kamerás talk-shownak a vezetése jó kezdés. Eközben kegyei közé fogadott a szerelem, amiről az első pillanatban éreztem, hogy valós, így már a jobbik felemmel izgulhattam a sikerért. Bár a hanglejtésem elmaradott volt a profi szinttől, az interjú alanyaim nagyon élvezték a beszélgetéseket, én pedig kezdtem elfogadni a tényt, hogy a médiában dolgozom.

Aztán, mikor leforgattam életem első talkshowját, miközben először ültem a kamerák elé, mint egy beszélgető műsor vezetője, a tulajdonos a szinte teljesen üres szerkesztőségi ülésre besétálva közölte: majdnem mindenki ki van rúgva, a TV gyakorlatilag csődbe ment és a saját műsorok forgatásai ebben az évben befejeződnek.

A hír levert a lábamról. A bejelentés előtt napokban jó érzéssel vártam az elnöki mandátumról való leköszönés első évfordulóját. Bár tudtam, hogy az egész évem munka szempontjából egy döcögős B terv – az A-ról egyszer majd külön mesélek – mégis a vége felé azt éreztem, tart ez a B terv valamerre. Aztán mikor eljött az Őrület Gólyabál 5, keserűséggel a lelkemben néztem rá a kis zsebuniverzumra, aminek egykor oly sokat kavartam az örvényeit. Néhány hét a semmittevéssel és őszinte tükörbebambulásokkal telt. Felkészítettem rá magam, hogy ezúttal valóban elindulok munkát keresni, és nem az ölembe hullott dolgoknak adok csak esélyt; keresem is a lehetőségeket.

Ennek fényében tehát a következőket fogom tenni.

1. készítek két féle önéletrajzot, az egyik a kreatív, kommunikációs ügynökségek világát célozza meg, a másik a média ipart
2. beszélek minden ismerősömmel, aki szóba jöhet kapcsolati tőke szinten
3. elkezdek ügynökségeknél bejelentkezni, és számításba veszem a gyakornokoskodás lehetőségét
4. elkezdek írni ismét filmekről, videojátékokról, egyéb popkulturális jelenségekről és megpróbálok bekerülni olyan oldalakhoz, mint pl. a 444 féle Geekz
5. elkezdjük Áron barátommal építeni a start-up ötletünket és jelentkezünk egy komoly BKF-es ösztöndíjra

Egy dolgot tudok jelenleg biztosan (kopp-kopp): áprilisban esküvőt fogok vezetni kétnyelvű ceremónia mesterként. Jelenleg ez az egy csillag ragyog az égen. Ez nagyon izgalmas, de egy ilyen fantasztikus szezonális másodállás, ami később az egzisztenciális kérdéseim jelentős részére választ adhat, idővel érik csak be.

Így állunk jelenleg, furcsa, csapongó tennivalókkal a 2do-mban. #keresdelőjakupcsekgabriellaelőrhetőségéttökrebírtmikorhökelnökvoltál #kezdd elnézniakreatívonlinet #nézegesdmásceremóniamesterekblogjaitreferenciáit #készítsmontázstazeddigitvsanyagaidból #beszéljegyőskoribkfeshökelnökkelakipozícióbanvanegyvonzóügynökségnél

Veszek egy mély levegőt és belevetem magam. Egy vizsgaidőpontom van január közepére, és egy szakdolgozat leadásom áprilisra. Ezektől eltekintve, 2010 óta először üres a naptáram. Az óra ketyeg, az utolsó fizetés és a karácsonyi monetáris lendület pedig nem tart örökké. Nem tudom, ez az év választ ad-e arra, hogy mi leszek: műsorvezető, kreatív, startupper, vagy csak óriási csalódás?

Egyszer Bodor Csabi azt mondta: „ha te nem futsz be akkor egyikünk sem”

Én a helyetekben vegyes érzelmekkel lennék a jövőnket illetően.

--->

Post Elnöki program, 2015, I. rész

A következő sorok annak érdekében íródnak, hogy tápláljam a bennem élő biológiai emberi lény vizuális célfeltérképezési iránti igényét, vagyis hogy céljaim elérést vázlatírással támogassam meg kibontakoztatásuk előtt.

Ennek hagyománya volt egy időben az életemben. Mintha csak letűnt kort emlegetnék, pedig azért még komolyabb pornak sem volt lehetősége rászáradnia a felemlegető relikviáknak és érzelmeknek, úgy beszélek arról az időszakról, mikor HÖK elnökként működtem a főiskolán. Hozzászoktattam a szervezetemet, nem hogy különösebb kínok nélkül, de valójában nagy élvezettel, hogy programot készítsek, mint ahogyan azt egy magát komolyan vevő tisztségviselő teszi. Az elnöki programok négy cikluson keresztül jelentették a vezérfonalat az elnöklésem kapcsán és meglehetősen jövedelmezőnek számítottak. Rendre sikerült beteljesítenem az előrevetítetteket. A stratégia ilyen szintű kezelése bevált módszerré vált tehát. Az általam vezetett szervezet képes volt fejlődni és a kitűzött célok felé haladni, egységben. Természetesen a hatékonyságom és a tempóm a legjobb szándékkal is csak hektikusnak nevezhető. Kár lenne a nosztalgia fullasztó csábításának engedni és feltételezni, hogy minden simán ment. Az út közben fellelt és megélt szenvedés és toporzékolás is sokkal kedvesebben hatott azonban, mikor az égre festett csillagként, tájékozódási jelleggel, minden esetben rá lehetett pillantani a jól artikulált tervekre.

Az elmúlt egy év produktivitási, ügyrendviteli szempontból kudarc volt, ezt nem szeretném egy pillanatig sem tagadni, más színben feltüntetni. Mulasztásaim, botlásaim és nem teljesített, általam felvállalt határidőim számosak. Persze, hozadéka is volt az évnek ilyen téren – hogy érzelmi bőségét most ne részletezzem – és a tapasztalatszerzésnek nem vagyok híján, mégis keserédes meggyőződésemmé vált, hogy változtatnom kell, mert összességében nem jó úton haladok. Munkahelyeimen való helytállás, a főiskolai mesterképzés, az egyéni és csapat szintű alkotói munka; mind olyan területek, ahol nem voltam magammal elégedett. Valami hiányzott.

A HÖK elnökségről való leköszönés után nem írtam programot a következő időszakról, hiszen nem volt testület, akivel formálisan elfogadhattam volna, elvesztek a rutinok és a működésemet segítő szervek, struktúrák. Magamra maradtam, s mint kiderült, egyedül meglehetősen gyengén muzsikálok. Márpedig kár lenne zene nélkül maradnom, hisz a visszajelzések alapján a megfelelő együttesben a fülnek megnyerő módon tudok megszólaltatni bármilyen szervezési hangszert.

Rájöttem időközben a tervírási kényszeremre és beláttam, mindenkinek, így hát nekem is van egy szervezetem, a saját énem, testem, lelkem, amit vezetnie kell. Ezért döntöttem a fent körbejárt alkotás mellett, hogy megírom a 2015-ös naptári év posztelnöki tervét.

Céljaim két részre oszthatóak, ezeket pedig elkülönülten fogom tárgyalni. Egyrészt a saját fejlődésem és előremenetelem érdekében szeretnék bizonyos dolgokat elérni, beteljesíteni. Ezeket, képregény és filmrajongói énemhez igazítom határidő szinten. Elképzelem, milyen érzéssel, sikerélménnyel szeretném megélni azokat az alkotásokat, amik várnak rám a vászon előtt ülve, nagy izgalomban és úgy döntök, mindent megteszek a pillanatért. Nem állapotokra vágyom tehát valójában, vagy ha igen, azok nem elég motiválóak. Azonban mikor egy éles képet felfestek elmémben, és rájövök, hogy megfertőzhetem a kudarccal azokat a rajongói mérföldköveket, amik egyébként a helyes önreflexió irányába tolhatnak, beismerem, felelősségem nagyobb annál, mintsem hogy a negatív végkimenetelnek szabadrúgást adjak.

A másik tőről a rövidtávú, megélhetésért tenni szándékozott lépéseket eredeztetem, melyek egy olyan céltáblát alkotnak, melynek minden része pontot ér, ha eltalálom. A feladat csak annyi, hogy lőni kezdjek.

A megszokottól eltérően tehát, lírai, lelki komornyikom és más képzelt beszélgetőpartnerem helyett énem szétosztása nélkül, mondhatni egyedül veszem végig terveimet, céljaimat és feladataimat. Boldog új évet kívánok és sok sikert hozzá!

Szakdolgozat – Age of Ultron

2011 végén azon kaptam magam, hogy az alapképzésem csúszik. Teret nyert a HÖK elnökség egyéb kötelezettségeimhez képest és saját előremenetelem manipulálásával úgy alakítottam a dolgokat, hogy az eredeti harmadévemet a végzős tárgyaimra és az öntevékenységre használjam, míg a megtermelt, őseimet bosszantó negyediket arra, hogy szakdolgozzak és pozícióban maradjak. Aztán az írásmű csak nem kerekedett én pedig rájöttem, hogy az Avengers mozi nagyon fontos pillanat lesz, és nem tehetem meg, hogy a kudarccal mérgezem meg. Fantasztikus élmény volt Fega és Márk barátaimmal megnézni Whedon alkotását, ami azóta is az egyik legmeghatározóbb filmes élményem. Tisztában vagyok vele, hogy az élményhez a siker friss siker is hozzájárult.

Jövő májusában elérkezünk a folytatáshoz és ismét itt állok, szakdolgozatírás előtt és, kínos ezt belátni, eredeti időrendben az után, ráadásul ezúttal a tervezés hiányában, magabiztosság nélkül. Persze, jó érzés arra gondolni, hogy ezúttal olyan meghatározó figurákkal együtt szakdolgozhatok majd, mint Fega, Petra, Áron, Luca, stb, mégis időben kell nyelni egyet a tükör előtt és belátni, hasznosabb lett volna az MA-s írást az eredeti időzítéssel letenni az asztalra. Ezen változtatni már nem tudok, de elhatározhatom, hogy a korábbi jó érzést biztosítom magamnak tavasszal, és elfogadott szakdolgozattal a hátam mögött ülök be Ultron hódítására.

Leadási határidő: április 15

Age of Ultron premier: május 1

Államvizsga – Ant-Man

A szakdolgozat a komolyabb kihívás, egyrészt mert komolyabbak az elvárások, mint legutóbb, másrészt pedig mert az államvizsga könnyebbnek tűnik; a konvencionális tételsorok helyett a saját dolgozatunkból kell készülnünk. Komoly bájjal bír, ahogy a Marvel Cinematic Universe kettes fázisa zárja magát az Ant-Mannal, ami az Age of Ultron után biztosan kisebb volumenű, de hosszútávon hasonlóan fontos alkotás. Azt gondolom, hogy ha a szakdolgozat leadás sikeres lesz, akkor ez kisebb kihívást jelent majd.

Államvizsga időszak: június 22 – július 3

Ant-Man premier: július 27

Jogosítvány – The Force Awakens

Kiskoromban nagyon szerettem az autókat. Na bumm, majd’ minden kisgyerek rajong értük. Egy időben annyira rajta voltam a különböző emblémákon, hogy ismertem szinte valamennyi autómárka jelét; mikor a Friderikusz Sándornál egy hasonló tudással bíró kisrác kapott szerepet, anyumák csak mosolyogtak, mondván, ez nekem is menne. Később, a családi szerkezet átalakulása kapcsán rájöttem, jól érzem magam az olyan dolgoktól, amik ellenpontozó jelleggel távolságot iktatnak be közém és családtagjaim közé. Ennek és később a városba költözésnek volt köszönhető, hogy a legtöbb dolog, amit tettem a jogosítvány érdekében, az az egészségügyi kiskönyvem kikérése volt, holott a fedezetet megkaptam rá érettségi ajándékként Tibortól.

Mégis, eleinte a tény, hogy mindenki vezet, édesapám nevelt fia, Bandi is, és az osztálytársak is, de nem mindegyik kedves barátom, elég erőt adott a nemnek, ezt követően pedig székhelyemet a belvárosba helyeztem és láttam, amint autók ezrei rendeltetésüknek szembemenően, lustán döcögnek a dugóban. Úgy döntöttem, ebből nem kérek, nekem itt autóra egyszerűen nincs szükségem. A bónusz kifogás saját jellememnek a komoly ismeretében rejlett. Ha valamiért rajongani kezdek, annak komoly ismerője, művelője leszek. Ha be kell érnem kevéssel, elhidegülök. Kinek lett volna az jó, ha folyton elkértem volna a család egyik autóját, hogy kiélvezzem a vezetés örömét? Saját autóm nem lehetett, így elegánsan elálltam a lehetőségtől.

Mi változott? Egyszerű coming of age magyarázataim vannak csupán. Szeretném lassan elmondani magamról, hogy képes vagyok autóba pattanni és vezetni. Ráadásul felmerült annak a lehetősége, hogy a jövőben esküvőket fogok moderálni, ami gyakran vidéken kerül majd megrendezésre. Mégsem szorulhatok majd másokra. A házigazda egy önálló, magabiztos, saját lábán megálló karakter kell, hogy legyen. Azt el tudtam kényelmesen mondani magamról, hogy írtam már könyvet, mondtam beszédet 8000 ember előtt, de vezetni nem tudok; azt viszont, hogy elmúltam 25, rendezvényt már vezetek, de autót nem, nem esne jól kimondani.

Végül pedig álljon itt a Csillagok Háborújának óriási jelentősége. A SW a csúcs, az is marad, én pedig az Ébredő Erőt (továbbra sem tartom a legjobb címválasztásnak) mérföldkőnek tekintem. Azt gondolom, szép pontja lesz életem narratívájának, ha oly sokévnyi rajongás után az új trilógia első részére én vezetem el a társaságot.

Star Wars: The Force Awakens premier: december 18

+ főzés – Nagy Katalin születésnapja

Kevés dolgot irigylek bizonyos férfitársaktól. Ez főként azért van, mert a férfi erényt a női boldogságban és szélsőséges reakciók kiváltásában mérem, ilyen téren pedig panaszra nem volt okom eddigi életem során. Mégis, az, hogy a főzés hiányzik a portfóliómból, egyre nagyobb lyukat éget a hiúságomba. Ezért úgy döntöttem, hogy a főzőcskével kapcsolatos ambíciókat is beemelem ide. Ha naptárhoz kötöm, több esélyt látok a sikerre.

Nem tudom pontosan mit, de szeretnék vacsorát tálalni a szerelmemnek, Nagy Katának, mikor meghúzom a fülét a szülinapja kapcsán.

Nagy Katalin születésnap: április 2

Ezek tehát a naptárhoz kötött mérföldkövek, a 2015-ös nagy check-listem. Karácsonykor úgy szeretnék a fa alá ajándékokat tenni másoknak, hogy elmondhatom, megvan a második diplomám, a menühöz hozzátettem Én is valamit és édesanyámat Én vittem karácsonyi bevásárlásra, hogy neki ezzel se kelljen fáradoznia, ha már olyan klasszul bánik velem.

Kiegészítő beismerés: zavar, hogy nem fejlődöm az utóbbi időben. Arról van szó, hogy megakadt a tudástáram, a képességkészletem és nem vagyok több mint ami voltam. Ezen szeretnék változtatni új skillekkel. Ez fontos egy ember életében, aki ebben az öntudatos korban a húszas évei közepén jár. Szeretnék több lenni, mint voltam és megélni ezt a fejlődést. Szerintem ez klassz dolog. Ha találkozna velem a 22 éves énem, nem lepődne meg semmin. Szeretném magamat meglepni egy évvel később.

A folytatásban végigvesszük, merre indulok el annak érdekében, hogy biztosítsam a saját megélhetésemet 2015-ben.

--->