Rukkola puszi

Jegyzet

"Látom a fényt az alagút végén. De miért van két dudája?"

"Ha szeretkezem, szomorkás leszek; ha írok, szégyellem magam; ha gondolkozom, félni kezdek"

"It's everyone's privilege to fight for a better world"

--->

Agria - Aquincum közvetlen metró járatot követelek!

--->

bingó

- Olyan volt, mintha egy furcsa Californication jelenetbe lennék, Watson!
- Te folyton furcsa Californication jelenetekben vagy, Watson!


--->

Csapnivaló

"Nem fogom végignézni, ahogy még egyszer tönkremész!" - hallottam újra a hangot a fejemben, visszhangozva a barlangfalakról. Mikor az első leszakadó tömb csókja kinyúlt felém, lehunytam a szemem.

Fülledt ébredés volt az enyém a víz partján, amint folyamatosan vízzel locsolták arcomat.

- Hahó, ébresztő! Minek nézed te a napot, elárulod nekem? - jött a türelmetlen kérdés egy alaktól, aki minden egyes szemtörlés után tisztában látszódott. A látvány mellékes volt, ami az azonosítást illeti; hangját azonnal felismertem. Magam elé tartottam a kezem, hogy kerüljem a káprázatot, a szemembe fröcskölt cseppeket és a nap sugarait.
- Remek lehetőségnek, kérlek! - válaszoltam oldalamra támaszkodva reménytelen védekezésben. A vízköpés nem állt meg, hiába volt egyértelmű: magamhoz tértem.
- Mégis mire?
- Hogy egész nap henyéljek és lógassam a lábam, ezúttal a vízbe! - mondtam, majd tüntetőleg hanyatt dőltem, s karommal eltakartam a szemem, arcom. Abbamaradt a locsolkodás, a kis tündér pedig elhelyezkedett mellettem, s ő is a vízbe lógatta a lábát. - Na szép, jöttél felverni, aztán az első szóra átpártolsz te is a lustulásra.
- Szó nincs lustulásról. Pihennem kell.
- Mit kell kipihenned?
- Utaztam, éreztem, feldolgoztam, nem ez most a lényeg.
- Mi a lényeg?
- Miért szomorkodsz itt a vízparton?
- Ki mondta, hogy szomorkodom?
- A hatalmas táblák, amik ki vannak melléd tűzve azzal a felirattal, hogy szomorú személy, rád mutató nyíllal, na, azok például elég árulkodóak.

Ezután csöndben maradt, én pedig felültem, hogy most először tisztább fejjel megnézzem magamnak. Ekkor valóban táblákra lettem figyelmes, amik a parton földbe szúrva szóródtak szét körülöttünk. Nyilak voltak rájuk rajzolva, mind rám mutatott. "Szomorú személy"

- De hát, télleg vannak itt ilyen táblák.
- Én mondtam.
- De hát, ez nem normális!
- Szóval?
- Mi szóval?
- Mondd el!
- Ez komolyan megtörténik? Mi lesz a következő? Neonfények kommentálják majd a reggeli merevedésem?
- Dehogy! Begerjedve te sem vagy állandóan. Ezek tartósak.
- Tartósak?
- Kinyögöd mi a bajod most már végre?
- Megkértem a kezét és nemet mondott.

Csak úgy kinyögtem végre, további kertelés és időszerzés mellőzése mellett. Most, hogy kint volt, valóban létezett, nem tagadhattam többé, hasztalan volt forgatni a fejem és nem szembe nézni vele tüstént. A tündér nem mondott semmit csak tovább figyelt, kecses henyélésében.

- Úgy éreztem, tudom, mit szeretnék kezdeni magammal. Fókuszban voltam, tiszta volt a kép. Összeszedtem minden bátorságom. Sok barátja támogatott ebben egyébként, sokan szerették volna, hogy összejöjjön. Szóval, nagy nehezen mustároltam magamnak elég bátorságot. Aztán ő egész egyszerűen gondolkodási időt kért, majd nemet mondott, azóta pedig szemtelen módon szeretőnek tart és azt kéri titkon, hogy örüljek, hogy egyáltalán vele lehetek. Még csak nem is hiteget, hogy majd, meg talán, meg egyszer. Nem kér türelmet. Szívesen szétteszi a lábát időnként, holott tudja, hogy másra van szükségem.
- Erre nem tudok mit mondani. - válaszolta a tündér, majd hagytuk, hogy a ránk telepedő csönd beszéljen pár percig.

Végigvándorolt tekintetem a henyélő társamon. Szárnyait magával hozta, s természetes, legalábbis számomra legmegszokottabb méretében mutatkozott. Szememnek kedves arányokat viselt magán most is, a vízpermet pedig megkapóan csillogott zöldes vonásain.

- Mi lenne, ha te is szeretőnek tartanád? - bökte ki végül felvetését valós határozottsággal.

Döbbenten néztem rá vissza.

"Nem fogom végignézni még egyszer, ahogy tönkremész!" - hallottam a hangot ismét, s ijedten kezdtem kapkodni a fejem. A "szomorú személy" táblák ritkábban népesítették a partot. Óriási sárkány repült el felettünk. Megállapodott egy hegy tetején, hatalmasat üvöltött, majd mikor beszakadni látszott alatta a föld, tovább szállt. A horizontról csak épp nem tűnt el. Szinte kimérten tartotta a távolságot. Éreztem, hogy figyel és nem értettem, hova tűnt hátáról a lovasa.

Visszafordultam a tündérhez, aki kétségbeejtően kezdett lenyűgözni. Játszi könnyedséggel hozzám vágott jó tanácsa ugyan nem volt teljesen új keletű, de csomagolása mindenképp sajátos volt. Valami megfogant bennem.

- Arányos kapcsolatok, kedvesem. Minden az arányokon múlik. Tégy magadnak egy szívességet és figyelj oda rájuk! - mondta, majd a folyó fölé repült, széttárta végtagjait, és csobbant egyet. Ahogy a víz elérte kecses testét, kuncogni kezdett.

--->