apadó anyatej

“

I think you have the strength in you to do the things that must be done. Kill the boy, Jon Snow. Winter is almost upon us. Kill the boy and let the man be born.

”

- Maester Aemon

Zakó

Verőfényes napnak örvendhettek a főiskola hallgatói. A BKF közössége, közönsége  egy olyan csoport volt, hogy ha kihasználta a szép idő adta lehetőségeket, naphosszat tekergette az ember nyakát.

A vastag kabátok kedves elhagyásával ismét beköszöntött a feszülős nadrágok és kellemesen lengő pólók időszaka, a megfelelő hőháztartással megáldott lányok pedig egyenesen odáig mentek el, hogy szoknyával hozzák zavarba a férfiembereket. Komoly sikereket értek el ilyen téren, s hallgatótársaik, oktatóik és az arra tévedő járókelők egy emberként bólintottak vonulásuk során.

Gergely aznap mégis zakót választott viseletként. A holmi új volt, néhány napja szerezte be egy, az albérlete szomszédságában fekvő boltban, miután leszaladt egy kis gyros tálért, mindennel. A zakó merész színválasztással működött. Olívazöld volt az elnevezés, amivel a legmegfelelőbben körül lehetett írni azt a színélményt, amit nyújtott.

Tudta, a zakó sikere és ezzel komfort érzete azon áll vagy bukik, milyen egyéb holmikkal egészíti azt ki. Szerette a ruhatárát, a midcoretól és a hipstertől is elválasztotta pár árnyalat. Valójában a konzervatív ing nadrág felépítést igyekezett feldobni, jellemzően feltűnő színekkel, melyeknek szeretete természetéből fakadt.

Ezúttal fehér inget és sötétkék nadrágot választott a zakó mellé, amire a legnagyobb büszkeséggel, amivel ember csak közvetíthet hovatartozást, feltűzte a főiskola rektorától kapott BKF-es kitűzőjét.

Bár a részletek a helyükre kerültek, az összhatással elégedett volt, mégis motoszkált benne a gondolat, miközben átszelte a campust, hogy valami nem stimmel. A zakó önmagában, mint kategória volt neki talán furcsa, vagy csak félt, hogy merész színválasztása kapufa lesz és bohócként néz majd ki? Így vagy úgy, a fent említett jó érzéssel fordult meg a csinos lábak és keblek, kedves mosolyok után. Egy-egy villanás zavarba hozta. Az évek során annyi bohém partyt élt meg ebben a közösségben, hogy néha azon kapta magát, nem képes belátni, miért a széles vigyor és kacér tekintet, amivel szembetalálja magát. Talán az illető többre emlékszik egy korábban átmulatozott estéről, mint ő maga?

Ez most nem számított.

Helyet foglalt az ebédlőben, elrendezte környezetét, olvasásba kezdett és finoman elnyomta megjelenésével kapcsolatos szkepszisét. Amíg elterelte a gondolatait, könnyű dolga volt, a sorok baráti lelkesedéssel utaztatták el, jó messzire.

Néhány oldal elfogyasztása után kipillantott a Körépület ablaksorán. Ekkor vette Őt észre, amint kiszáll sportkocsijából, kezébe veszi bőrtáskáját és elindul a campus szíve felé, ami most, a kollektíva nevében dobbant egy nagyot.

Különös érzés fogta el Gergelyt, aki azon kapta magát, hogy a behatoló Alakot kíséri figyelemmel a következő sorok helyett. Volt valami megfoghatatlanul kifogástalan az Alak megjelenésében. A színek, formák, az anyagválasztás mind csatasorba álltak azért, hogy az eleganciának, a stílusnak és egyfajta erőnek megfelelő önkifejezést biztosítsanak.

Alfahímeken, magányos farkasokon, csoportokon belül betöltött pozíciókon és általánosságban a férfi nemen kezdett töprengeni, természetesen a női megítélésén keresztül. A popkultúra olyan sztereotip karakterekkel dolgozott, akik ha tökéletes küllemmel operáltak, ritkán kívánták a jó előre menetelét és legtöbbször émelyítően hatottak a nézőre. A fikció és a valóság is ritkán adott példát az erő olyan módú közvetítésére, ami egyszerre volt elismerésre méltó és tekintélyt parancsoló. Oly sokszor kapták felszínességen a kitűnő külcsínnel megáldott embereket, hogy alapvetés volt gyanakvóan tekinteni valakire, aki igazi modern úriemberként közlekedett.

És aztán itt volt Ő, mindennek az ellenpólusa.

Hetekkel ezelőtt, mikor a panaszkultúrának élt, beszélgetett bánatáról különböző karakterekkel. Egy irodában egy kedves alkalmazott meghallgatta szomorúságának forrását és bíztatta, beszélje ki magából bátran. Az empátia fontos volt, meghatotta, majd akkor is, mint most, csak épp zakó nélkül, megérkezett ide, az ebédlőbe, meglátta az Alakot és helyet foglalt mellette. Neki is panaszkodott, Ő végighallgatta, majd azt mondta: "ezek a gondolatok nem visznek előre".

Mikor az érzelmeinek verbális kibontakoztatása óva intést váltott ki, rendszerint megroskadt belül. Rémisztette az empátia hiánya és kínosan érezte magát, amiért másokat terhel háborgó lelkének sokszor giccses hullámaival. Ez azonban más volt. Nem hiányzott belőle a megértés, sőt; az együttérzés keretein belül érkezett a tanács, miszerint érdemes másképp tekinteni a problémáira.

Jól emlékezett erre a beszélgetésre és annak csúcspontjára, mikor megértette, a farkas törvények és a szigorú előremenetel lehet úgyis része az életének, hogy nem rémisztő emberektől hall róluk. Az Alak lassan a Körépület lépcsőihez ért, így pár pillanatra elvesztette szem elől.

Emlékezett, mikor egyszer a születésnapja alkalmából megvendégelte hallgatóit. Gergely is csatlakozott, s olyan férfierővel találkozott, amire jó érzés volt felnézni. Rengeteg hímre haragudott, amiért a kezükben lévő hatalommal, befolyással, pénzzel nem kezdtek semmit, aminek szerinte értelme lett volna, s azon a napon végre megtalálta az ellenpólust. Az egzisztenciális kibontakozás olyan formája volt ez, melyet példa értékűnek tartott. Az erő úgy sugárzott az Alakból, hogy a másiknak nem kellett kisebbnek, kevesebbnek éreznie magát. A dominancia nem úgy jelent meg, hogy gyengébb jellemek összezsugorodjanak. Ez a fajta erőteljesség inkább lehetőséget adott másoknak útjuk keresésében és a haladásban. Azon kaphatták magukat, ha megengedték maguknak az optimizmust, hogy elhiszik, nekik is sikerülhet.

Gergely sokszor félt a sikertől, amiért hajlamos volt ostorozni magát, de Ő a működésével ezeket képes volt gyomlálni rövid beszélgetéseik során.

Az alak végül is megérkezett az ebédlőbe, majd azt mondta: "Gratulálok a zakóhoz Gergő, remek választás!"

Gergely attól a naptól fogva imádta a zakókat. 

--->

Égvédelem

A korábban népszerű égbolt az utolsó hangos robbanás után tisztulni kezdett. A végsőkig kitartó hajótestek, melyek csak az utolsó pillanatokban adták meg magukat az elengedésnek, korábban elesett riválisaik után vetették magukat, inmáron millió darabban megcélozva a földet.

A színes robbanások mind mások voltak. Látott néhány pukkanást, melyek alig észrevehetően háborgatták a csillagok pettyezte eget, míg mások óriási dörrenéseikkel perceken át melengedték még az arcát azután is, hogy megsemmisülésük is csak halvány emlékként maradt a légtérben, hát még működésük. Korábban kecsesen kitárt szárnyaik megengedték maguknak az elmúlást. Nem volt nehéz dolguk, dacnak nem volt helye. Megannyi irányból érte őket támadás. Úgy tetszett, az istenek is tiszta eget akarnak az estére.

A rámpa könnyed meghajlásba kezdett, az ember pedig a repülő rakterének széléhez merészkedett és megbámulta a világot.

Az utolsó repülőgépdarabkák is apró, távolodó pontokként feledkeztek bele a tájba, mely alig kivehető részletekkel igyekezett felépíteni magát az egekből figyelő szemeknek. A robaj lassan elült, már csak a szél süvített.

Nagy gonddal igazította meg sisakját, ejtőernyőjét. Finom határozottsággal erősítette meg a szíjakat az állánál, a hátánál, az övénél. Leellenőrizte a felszerelését, pad, telefon, pénztárca, szemüveg, kulcs, fülhallgató, majd ismét végigtapogatta őket, megrázta végtagjait és a rámpa széléhez állt. Ugrásra készen.

Mielőtt elrugaszkodhatott volna, a vállára tette a kezét a másik. Megfordult és szembenézett vele.

- Biztosan ezt akarod? - kérdezte tőle az alak. A légáramlatok miatt a gép végében üvölteniük kellett egymással, de indulatok helyett baráti aggódás beszélt belőlük.

- Igen! - kiabálta vissza az ember, s bíztatóan megveregette a másik vállát; talán még mosolyogni is próbált hozzá. Megigazította a nadrágját, a páncélját, a fegyverét, a bakancsát és ismét a világ felé fordult. A csillagpöttyök csak erősödtek az égen, az alattuk elterülő világ pedig lámpákat gyújtott, hogy lásson a sötétben. A másik mellé állt, két vállon ragadta és úgy folytatta.

- Ugye tudod, hogy senki sem tett ígéretet arra, hogy elkapjon odalent? - üvöltötte neki a másik, még hangosabban, úgy, hogy némi indulatot is kölcsönözzön hangjának ezúttal.

- Tudom! - válaszolt az ember.

- És azt is, hogyha pofára esel, talán meg is érdemled?

- Ismersz, ezt mértem fel először.

- Hát akkor Öregem, kéz és lábtörés! - a másik ezzel viszonozta a vállveregetést és hátrébb lépett.

Mély levegővétel és újabb lelki készülés következett. A Nap még egyszer rákacsintott, miközben a horizont mögé bújt, hogy felkészüljön a következő egésznapos felvonásra, a többi gép pedig szerződést bontott a műsorral és végleg lekerültek a képernyőről.

"Ha pofára esel, talán meg is érdemled!", kezdte el ízlelgetni lelki társának szavait, s azon kapta magát, újra és újra leellenőrzi az ernyő állapotát.

Rendben volt.

A szíjak, a felszerelés, a tiszta ég, minden csatasorba állt, hogy bevethesse magát.

Széttárta a karjait és lelépett a rámpáról.

Nagyon gyorsan kezdett el zuhanni.

---»

Nőkről jegyzet

Azt tudom, hogy kik lesznek a koszorús lányok.

És hogy kik nem jönnek majd el.

--->

Dark of the soul

Sacred, secret, unspoken, mute vows that were once made the constellation of my moral code are shattered, scattered, hammered throughout the 'verse. I was eager to define myself through such cornerstones. Limitations for the ego, chains for the souls wicked, selfish, dark part.

 

So there I was again, with all hell breaking loose around me. This latest quarter-life crisis' casualty list is getting a bit too impressive and man with such adaptive moral codes seldom find a peace of heart or mind. Am I turning into something I was afraid of my whole life up to this point, or am I just a simpleton paranoid scared about my latest ventures?

 

What happens when two unstoppable forces of nature decide to set for a collision course? As their flame brightens the horizon it also brings the dawn for those who once thought it was possible to hold them. And such cosmic events often wipe the table clean. What happens when they collide? Are they destined to destroy each other and find only bitter and dust in the wake of their destruction, or are they able to find what they were looking for at the first place?

 

Is it a decision at all, or are we ready to accept that there are certain drives that cannot be described, nor controlled? Drives that are more ancient than those who can carry them out: men.

 

And if such acceptance is possible and mayhaps even welcomed, is it enough to justify the actions that took place recently? Actions that were fueled of course, by both parties. Is there a room for guilt and shame here or are they simply not invited for such scandalous events?

 

What was I supposed to do? Deny such core drives? There was a time, when dilemmas never grow on such matters. Was I more honorable, or the temptation was weaker back then? What changed since such heroic times? Did I compromise or simply found out that the stakes are getting higher? But then again, high stakes are all there is to it? I've begun to entertain myself with such delusional thoughts that there is something else at work here; that there is a slight chance that, things are just simply supposed to go this way.

 

But what way is that? Amongst the ruins of the offer mentioned destruction, I don't seem to recognize a highlighted road that is obviously there for the taking.  And, all of a sudden, there is a certain enlightenment. As the dragonknight herself said, there is a minefield laid out in front of me. But I'm not in a hurry to step on it just yet. Patience could by my strong suit. And mayhaps, just mayhaps, the minefield could disassemble so that a clean opportunity can present itself.

 

I have been bitten by mines before, and I seldom want to feel the loss of any more mental limbs ever again.

 

What goes around comes around as many like to believe. And if the 'verse ever find itself in the mood to balance recent events, I shall accept that, for regrets I have none.

 

Which ultimately means, that the world is, after all, a cruel place. It is time I finally wave my goodbyes for my innocence.

--->

Tudom, hogy nem helyes

és szembeáll mindennel, amit eddig prédikáltam

(emeljen rám először fényszablyát <télleg volt ilyen fordítás amúgy> az, akivel ez még nem fordult elő)

de most nagyon szeretnék egyest dobni

--->

Kié ez az álom?

Hosszú idő eltelt, mióta utoljára a forrás közelében járt. Most, mikor besétált a kamrába, a meleg, ami végigfutott rajta, nem csak emlékeket idézett fel, de a létezésnek egy olyan formáját is, aminek egy árnyalatát azóta sem tapasztalta sehol a világban.

A lépcsők elfogyasztásával egyre mélyebbre ereszkedett a teremben. A forrás ott volt középen, teljes pompájában. Forrt, kavargott, néha mosolygott. A létezéssel való küzdelem örök volt, a lüktetései ennek a csatának a sorozatos megnyerését jelentették. Időnként olyan erők törtek felszínre, hogy kapaszkodnia kellett, megálljon a két lábán. A kamra, ami képes volt befogadni ezt a csillagot, biztonsággal ölelte át most mindkettejüket. A mag kitörései, sugarai meg-megkapták a falakat, a plafont folyamatosan nyaldosták a tűznyelvek, mikor azonban Ő közelebb ért, ha ez lehetséges, felé fordult, lecsillapodott és hellyel kínálta.

A békeérzet, ami azóta csábította őt, mióta belépett ide, mostanra teljesen kitisztította fejét. Néhány percre lehunyta a szemét, amíg megszokta a tűz kedves táncjátékát és a mag fortyogását.

A kamrába zárt csillag végül azt kérdezte: "Hogy vagy?"

Hogy volt? Eljött az ideje színt vallani, a közel másfél éves szünet után ismét megtenni valós beismerő köreit. Átalakítani a szavak játékát és a maradék öncélt is elvonni belőlük. Úgy rendezni, hogy az valós képet adjon. Már amennyiben létezik ilyen egyáltalán.

- Változó! - mondta végül örömteljes mosollyal az arcán.

- Mesélj!

- Hol kezdjem?

- Lehetőleg ne az elején. Úgyis csapongani fogsz.

Lemondó sóhaj következett. Itt nem volt helye annak a játéknak, amit megtanult évekkel ezelőtt a forrás sugaraiban való sütkérezésben. A lépcső, ami a körívű fal mentén helyezte fel fokait, most behúzódott a falba, a kinti fényre pedig csapóajtó zárult.

- Olyan, mintha köröket futnék...

- …de ne aggódjak, épp új rekordot állítasz be?

Megengedtek maguknak egy kedves mosolyt, majd az ember mesélni kezdett.

---

Most, hogy újra eljöttél hozzám, először is engedd meg, hogy ismét üdvözöljelek. Legutóbbi beszélgetésünk során betonba fejelésről csacsogtunk, ami most következik azonban egy kedvesebb inger, benyomás, felzaklatás eredménye, melynek az elmesélése, sejtetése a forró ridegség helyett egyszerű, őszinte örömmel tölt el. Persze a vívódás leverhet a polcról néhány kéncsövet teli méreggel és bármikor a dráma enyészetévé válhat a jelenet, amit kimerevítek majd előtted, mégis, tudnod kell, valami nem stimmel. 

Előételként legyen annyi elég, hogy az, ami tovább kellene, hogy marjon, valójában megnyugtató erővel bolondít meg. Kedves elmevesztés ez, ahol pontosan annyi lélekjelenlétem marad, hogy a tánctéren belül tartsam a jelenetet. Hogy meddig leszek erre képes? A falra szerelt homokóra azt mutatja, pontosan annyi időm van, amiből kínosan kifuthatok azzal együtt, hogy lehetőséget ad arra, szabadon alkossak.

Ennek fényében haladunk tovább!

---

Percek óta nem láttunk embert. Az elmúlt fél óra is a természet lágy ölén telt el, addig azonban, míg turista hajók, kenusok, a parton sétáló emberek díszítették a horizontot, nem tudtunk belefeledkezni az elszakadásba.

Most, mikor beeveztünk az ártérbe és szem elől veszítettük társainkat, a tavirózsák és a folyó fölé hajló fák nyújtották a társaságot nekünk. Az élet ilyen szintű formái díszítették a terepet, mi pedig elcsendesedve lapátoltunk tovább, hogy kedélyesen haladjunk az úti célunk felé.

Korábban nem voltam nagy természetjáró. Az erdőkben való végeláthatatlan sétákat pici fiúként ingerszegénynek éltem meg, és a legtöbb, amit nyújtani tudtam egy-egy őzlábnyom elemzés során, az egy hervasztó ásítás volt.

A lábaink szerepére most azonban csónakokat válogattunk be, az unalmas erdő pedig egy kis Missisipinek adta át a helyét. Lenyűgözött, amit láttam.

Tibor, aki a csónak végében ült és a kormányzásra ajánlotta evezőjét induláskor, finoman terelt bennünket a megfelelő irányba. Lucas, aki az orrban foglalt magának helyet és azzal a ténnyel szórakoztatott létezésével és megjelenésével, hogy bizony rohan az idő - de télleg, alig pár hetesen tartottam először a karjaimban, most pedig a pubertás kor jelei törtek elő testén - egyértelmű figyelmezetéseket adott Tibornak, merre helyezkednek el a soron következő akadályok.

Magabiztosan csorogtunk tovább. Néha megengedtem magamnak, hogy finoman hátrébb dőljek. Édesanyám lábai közé helyezett hordó fogott fel ekkor. Az egyenes hát enyhítette a finom fájdalmat, amit a testem különböző pontjain éreztem.

- Azt hiszem jobbra mentek, át azon az alagútszerűségen! - mondta Lucas, Tibor pedig finoman jobbra terelt bennünket. Mély megértésben dolgoztunk együtt, köszönhetően a korai mentális edzésnek, amire a csónakba ereszkedés után került sor.

Az anyatermészet keblén csordogáltunk tovább és éreztük, mennyire egyek vagyunk mindennel körülöttünk. Csábított a gondolat, hogy letépjek egy rózsát, de Tibor óva intett. Dörzsölt róka hangján nem csak arra figyelmeztet, hogy komoly bírság jár egy tavi rózsa eltávolításáért. Röviden érvelt a természet óvásáról, én pedig szavai hatására beértem azzal, hogy olykor megérintsek a virágok közül egyet-egyet.

Tibor szerette a tüzet és a természetet és édesanyámat és fantasy regények sokat látott utazóira emlékeztető tekintettel nézett a világra, mély elfogadással és örök szkepszissel a bogaraiban.

Ekkor történt, mikor azon kaptam magam, hogy remekül szórakozom, csinos elmélyedésben van elmém. Nem akkor, mikor zaklatott vagyok és félek, mikor szorongat a kétely azzal kapcsolatban, mit csinálok a világegyetemben. Nem szomorúsággal a szívemben, vagy könnyekkel az arcomon, hanem kaján vigyorral a szemeim alatt láttam meg először.

Minden más volt.

Ekkor történt, mikor édesanyám megnyugtató közelségében, az unokaöcsém jövőt idéző jelenlétében, Tibor irányításában üldögéltem a csónakban. Édesapámra gondoltam és azokra az átbeszélt estékre, melyet a tejút elemzésével töltöttünk. Bár a csillagok most nem beszéltek hozzánk fényes nappal, a meta mégis finom ívet írt le fejemben.

Ekkor történt, mikor úgy tetszett, a bánat már emelte kalapját, de még szóra fogni próbált az ajtóban.

Ekkor történt, hogy valami kirepült az egyik virágból és cikázni kezdett körülöttünk. Érdekes, gondoltam, csak nekem tűnik fel ez a furcsa lény, a többiek azt hiszik, közönséges szitakötőt láttak.

Egy pillanat erejéig, mikor megállapodott a térben és időben, jobban szemügyre vettem és tamáskodva fordultam a szemeim felé, számon kérve őket, miért próbálnak káprázattal becsapni engem. A szárnyak között emberi test formáját láttam kibontakozni a mimikriből, mert hogy testének zöldje remek álcát adott neki, így alig észrevehetően létezett.

Aztán eltűnt, én pedig elfogadtam, hogy tündér emelte rám tekintetét, ami szórakoztatóan abszurd volt.

Két emberi lény üldögélt a korábban alagútnak tűnő zsilip felett. Megnyugtató, megnyugodott láblógatás közben regisztrálták érkezésünket. Érdeklődtek, hogy ugyan abba a társaságba tartozunk e, mint az előttünk erre folyók, mi pedig mondtuk, hogy igen, ők pedig mondták, hogy rendben.

Az alagút egyre közelebb ért. Lenyűgözött az anyatermészet nyugtató műsorába szerkesztett emberi építmény, azonban ahogy egyre közelebb értünk, meg kellett állapítanunk, sokkal szűkebb és alacsonyabb ez, mint amilyennek korábban tűnt.

- Biztosan erre mentek? - tette fel a mindannyiunkban megfogalmazódott kérdést Édesanyám.

- Biztosan. - mondta Tibor, mi pedig ugyancsak egyre közelebb kerültünk a zsilip nyílásához.

Az utolsó pillanatban az egyik természetvédő azt mondta: "Tessenek hátradőlni, hogy elférjenek!"

Szembement ez mindennel, amit megtanultam az akadálypályák kapcsán az elmúlt egy órában. "Ha ágak jönnek szembe, ne oldalra, mindig előre dőlj, nehogy felboruljunk!" Rémlett fel Tibor jelen esetben alkalmazhatatlan intelme.

"Az evezőt sem ártana behúzni!" Mondták, mi pedig enyhe  pánikkal a szívünk alatt, kapkodva emeltük be a lapátokat. Ezek után Lucas hátradőlt, teljesen az ölembe én pedig követtem a példáját.

Volna, ha nem a korábban a kényelmemet szolgáló hordóba ütközött volna testem. Most megakadtam, és kétségbeesve jajdultam fel. A zsilip plafonja az állam magasságában volt és néhány méter választotta csak el attól, hogy elkenje a számat. 

A hordó az utolsó pillanatban dőlt el, én pedig édesanyám ölébe hajtottam a fejem és néztem végig, ahogy a zsilip plafonja épp elkerüli arcomat. Picit tovább habozunk és a nyers beton brutális csókot lehel rám.

A lapátok helyett most két karunkat vetettük be a haladás érdekében. Így toltuk magunkat végig a folyosón, ami egy másik világba vezető úton megépített kapu volt. Nem kellett dörömbölni, elég volt eleget tenni a kérésnek, miszerint békében csorogjunk át saját határainkon. Megtettük, épp megtettük.

A sötétség egészen szórakoztatóan hatott a sok zöld után, ami ért minket az utóbbi időben. Fura berregés kapta el a fülemet. Ismét a zöld lényt láttam elsuhanni mellettünk, ezúttal, bár homályosan, de mégis jól kivehetően. A beton, mint háttér nem szolgálta ki bujkálását, de a repülési stílusból arra következtettem, nem szégyenlős típus. Elszáguldott mellettünk és eltűnt, mi pedig szépen lassan kiértünk az alagútból.

Hüledeztünk, éljeneztünk, újra felvettük szokásos testtartásunkat és lelkesedésünkben fokoztunk a tempón. Egyetértettünk abban, hogy egész egyszerűen imádnivaló volt és hogy soha többet nem akarjuk átélni, vagy inkább mégis?

Nem ez volt fontos, hanem hogy megpillantottuk az előttünk evezőket, ami tovább ösztönzött minket arra, hogy tekintélyesebb tempót diktáljunk magunknak.

Hiba volt.

- Nézd milyen szép madár! - mondta édesanyám, én pedig arra néztem, amerre mutat. Valóban szép volt. Bájjal csapkodta szárnyait, ahogy leereszkedett egy ágra. Úgy éreztem üdvözöl bennünket, itt, ahová csak bátor családi túrán résztvevők merészkednek. A folyó itt szélesebb volt, picit gyorsabban is folyt - bár fogalmam sem volt, ezt a részt biológiailag milyen kategóriába sorolják, hiszen a fő sodrásról rég letértünk (pun intended) - mi pedig egyre hevesebben igyekeztünk beérni a mezőnyt.

Furcsán villant a világ, s most minden, ami kedves volt, úgy éreztem, megromlik. Mintha a fák rossz irányba nőttek volna tovább, a szél magába fordult és nem ringatta őket tovább, csak minket egyre erősödő hullámokkal. A levelek rezgése is más lett.

A kék madár elrepült, én pedig fészkelődni kezdtem a csónakban, hiába szóltak rám. Zaklatottságomban egy körülöttem repkedő bogarat próbáltam elhessegetni.

Szerencsétlen együttállás következett be. Egy óvatlan ütemváltás, az indokolatlan sebesség, a képzeletbeli hullámok és a csapkodásom kizökkentették a nyugodt csónakunkat.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor egyértelművé válik, mi fog most történni. Zuhanás előtti elfogadás. Hibáink beismerése. Mély levegő.

Ahogy a nyakamhoz csapódott a folyó, majd habzó szájjal bekapott, néztem, amint a többiek is sorra pottyannak a vízbe. A tükör törésében láttam, nem bogár volt; a kis tündér repkedett körülöttem, talán megnyugtatni próbált, én pedig tudatlanságomban őrült kapkodásba, csapkodásba fogtam.

Süllyedni kezdtem. A napot a fodrozódó víz szétmosta az égen, a hangok ismét próbálni kezdtek a fejemben.

"Gergőőő" - hallottam egy aggódó női kiáltást.

Kinyílt a szám és hagytam, hogy kimosson a világ.

Elmélyültem a múltban.

---

Szombathely. Hogy kerültem Szombathelyre? Tettem fel magamnak a kérdést a pályaudvar tábláit bámulva. Megint ez a mély sóhaj, amivel elfogadom a hülyeségemet és csak nézek ki megértően a fejemből kifelé a bajra.

Bőröndömet magam után húzva elindultam, hogy kerítsek egy konnektort. Az egész állomáson egyetlen helyen, egy pad mögött találtam rá a nyílásra a falon, amire szükség volt ahhoz, hogy elég feszültséget kapjon a telefon egy híváshoz.

Ölembe vettem a táblám, olvasni kezdtem és vártam, hogy életre keljen a készülék. Finoman telepedett rá az este az emberek világára, a nyüzsgés pedig szórakoztatta a fülemet, miközben emberek, akik velem ellentétben tudták, mit csinálnak, le-fel rohangáltak. Persze lehet, hogy magabiztosságuk csak az én elveszettségem mellé állítva olyan megnyerő egy szubjektumból, ami kikezdi a narrációt és torz lencsén keresztül figyel.

Ekkor történt, hogy leült mellém a tündér.

Nagyon megijedtem, majdnem elhajítottam, ami a kezem ügyébe volt. Ember alakja mellé emberi méretet kapott és a legnagyobb természetességgel foglalt mellettem helyet.  Próbáltam nem férfi szemmel bámulni őt. Komoly kihívásnak tűnt. 

Megint csak nekem tűnt fel a szárnyas alak. Értetlen körbepillantásom után, ijedt hátrahőkölésben válogattam olyan idióta kérdések között, melyek közül valamennyi bután hangzott már a fejemben is. Ennek fényében tudtam, aligha érdemesek arra, hogy feltegyem őket.

- Mit csinálsz? - kérdezte tőlem.

- Fogalmam sincs. - válaszoltam.

- Hát, az kínos.

- Felettébb.

- És mit fogsz csinálni?

- Azt hiszem, telefonálok egyet, amint tudok.

- Miért?

- Öhm, hogy ööö, fuvart szervezzek, azt hiszem.

- Ugye tudod, hogy nem fuvarozhatnak örökké?

- Ki vagy te?

- Szerintem ez most sokkal kevésbé fontos, pláne ahhoz képest, hogy ki vagy te?

- Valaki, aki élesen éli meg elméje lágyulását és hangosan beszélget képzeletének szüleményével.

- Ugyan kérlek, hát nem jöttél rá? Itt minden a te szüleményed.

- Ugyan csak? Álmodom?

- Nem, épp alkotsz.

- Elég sután megy.

- Jaj, hagyd kérlek ezt, nem kell az állandó tudatos felülemelkedés. Megy ez, látod, itt van ez a pályaudvar, sétálnak benne emberek, a telefonod töltődik. Egész klasszul felépítetted. Olyan, mint volt?

- Picit világosabb azt hiszem.

- Szeretsz szépíteni?

- Inkább élesíteni.

- Kedveled ezt a szót ugye?

- Sok szó van, amit kedvelek.

- Melyik a kedvenced?

- A vihar!

- Hát persze. Nah és mit csinálsz?

- Nem megbeszéltük?

- Azt mondtad, fogalmad sincs.

- Gondolod, hogy ez megváltozott?

- Igen!

Csönd telepedett ránk. Kiszaladtak az emberek a pályaudvarról, a telefonom bekapcsolt, a fények a pedig halványodni kezdtek.

- Tudod, nem az a te bajod, amit hiszel. Nem vagy te kisiklott vonat, egyszerűen csak rossz kocsira száltál, ennyi az egész. Mindenkivel előfordul, kivel többször, kivel kevesebbszer. Nézz rá a térképre, kerülhettél volna rosszabb helyre is. 

- Szólhatott volna az ellenőr, hogy rossz széket választottam.

- Igen, a mozdonyvezető pedig a kedvedért bejelentkezhetett volna rádión és megkérdezhette volna, hátraküldhet-e a szolgákkal némi frissítőt neked, miközben te kényelmesen utazol. Hát, nem tették. A jegyedre volt írva a hely.

- Én basztam el?

- Dehogy! Mi ez a nyomasztó dráma? Nem basztál el semmit. Szórakozott vagy, mindig is az voltál.

- Mindig?

- Igen tudod, régen, mindenekelőtt, mikor még nem láttak, de te már figyeltél.

- A hosszú néma órák a lecke feletti gubbasztással?

- Mikor nem az a bajod, hogy nem tudod megoldani, hanem az, hogy nem köt le?

- Basszus.

- Basszus bizony.

Már csak a csillagok az égen, a vonat kocsik lámpái, a telefonom kijelzője és az ékes zöld pöttyök a szárnyán adtak fényt.

- Mi történt végül a leckével? - kérdeztem, miközben a kezembe vettem a telefont és a névjegyzékbe mélyedtem.

- Ha jól emlékszem, megcsináltad. - mondta, majd csettintet egyet.

Ijedten néztem körbe, fürkészve varázslatának eredményét.

- Mit csináltál?

- Csettintettem. - mondta, majd hangosan felnevetett.

- Te ilyen vicces gyerek vagy ugye?

Nem válaszolt, csak - a szószorító értelmében - tündérien kacagott. Így telt el kis idő, én pedig csak néztem őt, a telefonomat, a vonatot, az eget. Beletúrtam a hajamba, húzogattam kicsit a szakállamat, megint beletúrtam a hajamba.

- Mi történik most?

- Fogadd el, hogy itt jártál és menj tovább! - azzal mellém húzódott és csavart egyet, teljesen indokolatlan módon, a mellbimbómon.

"Gergőőőő!"

Hullámzott a hang a fejemben, mikor lassan felnyitottam a szemem. Az ujjaim iszapba mélyedve kapaszkodtak a vízpartba, miközben apró hullámok masszírozták elnyűtt testemet.

Már-már két lábra álltam, beteljesítve ezzel az evolúció eddigi kacifántos útját, mikor lázadó természetű térdeim nemet mondtak az újabb kalandra, így arccal előre visszaestem az iszapba. Hanyatt feküdtem. Örültem, hogy élek. Felültem, de a táj ismeretlen volt és sehol nem láttam evezőscimboráimat. 

Mi történt? Emlékeztem a pályaudvarra, a különös álomra a kedves tündérrel, előtte pedig ahogy kiborulok a csónakból, de az nem volt világos, hogyan sodródhattam ilyen messzire. Visszafeküdtem, hadd pihenjek kicsit.

Ekkor történt, hogy ismét meghallottam a berregést. A kis szárnyas lény volt, ezúttal ismét mini formájában.

- Ezt nem hiszem el! Hát te?

- Hát én?

- Mit keresel a fejemben?

- Mit keresel te az enyémben?

- Ööö, ez az én álmom.

- Kedvesem, ez nem így működik. Nem volt testvéred sosem, ugye? Mi az, hogy az "én álmom"? Szedd már össze magad!

Felpattantam és elindultam befelé az erdőbe, a tündér pedig csak repkedett velem tovább. Megcsörrent a telefonom. A doktor volt az, egy korábbi jelenetből.

- Tiszteletem Doktor Úr! - szóltam bele a telefonba. Mit keresett a készülék a zsebembe, hogyan élte túl az úsztatást, az most lényegtelen volt.

- Gergely, hogy szolgál kedves egészsége?

- Változó. A magáé?

- Elképesztő dolgok történnek. Emlékszik a fehér hajú lányra, akiről meséltem?

- Hogyne. Mi történt?

- Nem is tudom, hol kezdjem. Talán elég itt annyi, hogy a következőre jutottam: megkeresem Őt!

- Doktor Úr kérem ez remek hír, de nézze, csónak... balesetet szenvedtem és nem tudom, hol vagyok, lehetne róla szó, hogy később visszahívom?

- Persze, jelentkezem majd, addig találjon vissza magához!

- Köszönöm, azt hiszem, úton vagyok. - mondtam és letettem a telefont.

- Ki volt az? - kérdezte a tündér.

- Egy kedves ismerős, egy korházban találkoztunk.

- Doktorral, egy korházban? Lenyűgöző.

Azzal irányt váltott és elrepült.

Néhány méter után máris a túlparton találtam magam, ahol egy öregember állt, népi viseletben, hatalmas teste köré tekert pokrócszerű holmiban, hosszú, mívesen faragott, nála is magasabb bottal a kezében. Őszülő hajába tollakat tűzött, cserszes bőrén feszültek az izmok.

- Tiszteletem az úrnak, nézze, eltévedtem.

- Azt látom, fiatalember. - mondta megnyugtató, kissé akadozó hangján. A folyó áramlattal szembeállva kémlelte a tájat. Néztem mit néz és egy kanyart láttam melyet a hömpölygő vízáradat folyamatosan vett be. Mindkét parton mediterrán hangulatot idéző fás térség volt, jobb oldalt, míg a szem ellát, bal oldalt pedig csak egy pontig. Ott sziklás domb következett.

- Rettentően hülyén venné ki magát, ha útbaigazítást kérnék, ugye? - nem méltatott válaszra. - Nézze, elmosott az ár, megáztam, adom, hogy elmerengjünk a metán, de aztán szeretnék visszatalálni a családomhoz.

- Van egy gát, innen nem messze, a kanyaron túl.

- Tudom. - szaladt ki a számon. Azt hiszem, megértettem, hol vagyunk. - Én építettem.

- Miért?

- Hát hogy, ne mosson el minket az ár.

- Meg akar mindent úszni szárazon? - kérdezte, majd szépen lassan belegázolt a folyóba, én pedig követtem.

- Gátakat építünk, ahelyett, hogy úszni tanulnánk. Az a rengeteg energia, amit az építésbe fektet, teljesen feleslegesen, mind pazarlásra kerül, mikor áttörik a gát.

- Erősebb gátat kell építeni.

- Erősebbet?

- Igen!

- Magasabbat?

- Igen!

- Hallja, amit én hallok?

Fülelni kezdtem és hallottam a robajt, ami üzent nekünk: a gát átszakadt.

- Nézze, mennünk kell, itt minden víz alá kerül pillanatokon belül.

- Gátat épít, ahelyett, hogy felkészülne az árra.

- Dehát a gáttal készülök fel. Mennünk kell, ha visszahúzódunk, talán elkerül minket!

Az öregember egy tapodtat sem mozdul. A magasba emelte a botját, majd maga elé szúrta a két lába között.

- A gát mindig át fog szakadni. Nem olyan a maga természete, hogy azt vissza tudja fogni.

- Azt akarja nekem mondani, hogy esélytelen vagyok ebben a küzdelemben?

- Abban a pillanatban, hogy harcnak fogja fel, igen.

- Mégis mit kellene tennem? Vígan végignézni, ahogy elsodor az ár?

- Csak azért, mert eléri az ár, el is kell, hogy mossa?

- Maga mondta, hogy nem az az alkat vagyok, aki ezt vissza tudja fogni, csak nem gondolja, hogy most majd lepereg rólam?

- Nincs szó pergetésről.

A robaj egyre csak erősödött, a távoli kanyar pedig először mutatta meg nekik, mit ígér a folyó most, hogy szabadon duzzad.

- Gátakat épít, ahelyett, hogy valóban felkészülne arra, ami következni fog. Az építménye összedől, hiába küzd önmaga ellen, s csak aztán, mikor túl késő, jön rá, hogy mindvégig hibát követett el. Sosem az a cél, hogy megússzuk szárazon, hanem, hogy ne mosson el minket az ár. Emlékezzen erre legközelebb, mikor építkezni kezd. Helyette gyakorolja az úszást. 

A bot végén lévő dísz világítani kezdett, mintha csak a forrás elevenedett volna meg előtte ismét.

A tündér most lehuppant a vállamra.

A víz eltemette az erdőt és a sziklás dombot, s most óriásként hömpölygött felénk.

- Miért hoztál el ide? - kérdeztem tőle halkan.

- Mert fontos vagy nekem, Gergő, azért. - mondta.

Az ár elért hozzánk, majd mikor eltemetni készült minket, hogy hullámsírba temessen, az öregember játékszere életre kelt. A világító fénygömb elszabadult, s egy csillagvárosban találtuk magunkat, körülöttünk apró fénylő pontokkal.

Az óriáshullám átcsapott felettünk, rázúdult a partra, a csillagok mentén pedig megtört és csak sűrű permetben ért el minket. Arcom elé kaptam a kezem ijedtemben. Ösztönös bizonytalanságomért nem nehezteltek rám. A folyó körülöttünk áramlott tovább, s csak a csillagrács védett meg tőle, ami folyamatosan szitálta szét és engedte ránk az ár elenyésző részét.

Ezután a jelenet becsomagoltam magát. 

---

- Gergő, esetleg megmozdulnál végre? Segíts kitolni a csónakot! - hallottam a hangot, miként arra ébredtem, hogy kényelmesen fekszem a folyó tetején, a mentőmellényem biztonságában.

Úszni kezdtem a part felé. Ideje volt elkezdeni gyakorolni.

--->