Hideg, száraz
barlangban ébredtem. Körülöttem ördögfiókák tűzgolyókkal vízilabdáztak lávafolyamukban.
Sziszegtek, csipkedtek, karmolták, lerántották egymást a mélybe, majd
a halandó élet illúzióját elkergetve engedték a másikat szabadon.
Kerestem a
hangot, ami válaszával a következő sor kérdést vetheti fel, de a sopánkodó lények
elnyomták a cseppkövek szavait. Némán ültem fel és néztem meg alaposan a táncjátékukat.
A tűznek csak a fénye, s nem a melege ért el, sütkérezni csak a sugárzó dermedtségben
lehetett. Képtelen voltam elhajolni a felém hajított tűzgolyótól. Mielőtt
elolvaszthatott volna, az egyik fióka elém vetette magát és elkapta azt.
Kiharapott belőle egy darabot, szikrát szórt szemével, majd ismét fejest
ugrott az izzó áradatba.
A cseppkövek
a plafonról rám meredtek és kérdőre vonva várták, mire készülök. Visszadőltem a
hideg kőre és dobolni kezdtem a világon. Az ütemet nem én diktáltam; remegő lüktetést
követtek ujjaim, én pedig kerestem a választ a véget nem érő miértre.
Őrült üvöltés
hallatszott. A fiókák összenéztek, felszisszentek, majd elmenekültek a tűz örvényeiben.
Az üvöltés
elhalt, a hideg kőre fröccsent láva sistergése is abbamaradt, mégsem szólalt
meg senki, most, mikor kiabálhattak is volna akár, fesztelen. Lehunytam a szemem. Tudtam, hiába tanulok meg úszni,
ha az ártér elér, nincs menekvésem.
A szörnyű üvöltés
velem együtt ütötte fel a fejét ismét. A szikra most lángra kapott, s miként
ijedten kapaszkodtam talpra, úgy erősödött tovább.
Most még
szomorú vagyok a szép előtt, most még fázom a melegben. Most még félek a sötétben.
Most még belül alszom, a nyakamnál tartott huzat gombokkal.
Az újabb üvöltésbe
a térdeimmel együtt a falak is beleremegtek. Cseppkövek évezredes nyújtózásukat
törték meg a talaj felé mikor megtörtek és a mélybe pottyantak. Emelkedni
kezdett a forró fürdő.
Most még tétlen
vagyok. Most még toporzékolok. Most még mardosom a lelkem, most még heggé nyaldosom
a sebem. Most még behunyom a szemem.
Most még
zuhanok tovább.
De jajj nektek,
ha földet érek!
--->
Bejegyzések
