Zakó

Verőfényes napnak örvendhettek a főiskola hallgatói. A BKF közössége, közönsége  egy olyan csoport volt, hogy ha kihasználta a szép idő adta lehetőségeket, naphosszat tekergette az ember nyakát.

A vastag kabátok kedves elhagyásával ismét beköszöntött a feszülős nadrágok és kellemesen lengő pólók időszaka, a megfelelő hőháztartással megáldott lányok pedig egyenesen odáig mentek el, hogy szoknyával hozzák zavarba a férfiembereket. Komoly sikereket értek el ilyen téren, s hallgatótársaik, oktatóik és az arra tévedő járókelők egy emberként bólintottak vonulásuk során.

Gergely aznap mégis zakót választott viseletként. A holmi új volt, néhány napja szerezte be egy, az albérlete szomszédságában fekvő boltban, miután leszaladt egy kis gyros tálért, mindennel. A zakó merész színválasztással működött. Olívazöld volt az elnevezés, amivel a legmegfelelőbben körül lehetett írni azt a színélményt, amit nyújtott.

Tudta, a zakó sikere és ezzel komfort érzete azon áll vagy bukik, milyen egyéb holmikkal egészíti azt ki. Szerette a ruhatárát, a midcoretól és a hipstertől is elválasztotta pár árnyalat. Valójában a konzervatív ing nadrág felépítést igyekezett feldobni, jellemzően feltűnő színekkel, melyeknek szeretete természetéből fakadt.

Ezúttal fehér inget és sötétkék nadrágot választott a zakó mellé, amire a legnagyobb büszkeséggel, amivel ember csak közvetíthet hovatartozást, feltűzte a főiskola rektorától kapott BKF-es kitűzőjét.

Bár a részletek a helyükre kerültek, az összhatással elégedett volt, mégis motoszkált benne a gondolat, miközben átszelte a campust, hogy valami nem stimmel. A zakó önmagában, mint kategória volt neki talán furcsa, vagy csak félt, hogy merész színválasztása kapufa lesz és bohócként néz majd ki? Így vagy úgy, a fent említett jó érzéssel fordult meg a csinos lábak és keblek, kedves mosolyok után. Egy-egy villanás zavarba hozta. Az évek során annyi bohém partyt élt meg ebben a közösségben, hogy néha azon kapta magát, nem képes belátni, miért a széles vigyor és kacér tekintet, amivel szembetalálja magát. Talán az illető többre emlékszik egy korábban átmulatozott estéről, mint ő maga?

Ez most nem számított.

Helyet foglalt az ebédlőben, elrendezte környezetét, olvasásba kezdett és finoman elnyomta megjelenésével kapcsolatos szkepszisét. Amíg elterelte a gondolatait, könnyű dolga volt, a sorok baráti lelkesedéssel utaztatták el, jó messzire.

Néhány oldal elfogyasztása után kipillantott a Körépület ablaksorán. Ekkor vette Őt észre, amint kiszáll sportkocsijából, kezébe veszi bőrtáskáját és elindul a campus szíve felé, ami most, a kollektíva nevében dobbant egy nagyot.

Különös érzés fogta el Gergelyt, aki azon kapta magát, hogy a behatoló Alakot kíséri figyelemmel a következő sorok helyett. Volt valami megfoghatatlanul kifogástalan az Alak megjelenésében. A színek, formák, az anyagválasztás mind csatasorba álltak azért, hogy az eleganciának, a stílusnak és egyfajta erőnek megfelelő önkifejezést biztosítsanak.

Alfahímeken, magányos farkasokon, csoportokon belül betöltött pozíciókon és általánosságban a férfi nemen kezdett töprengeni, természetesen a női megítélésén keresztül. A popkultúra olyan sztereotip karakterekkel dolgozott, akik ha tökéletes küllemmel operáltak, ritkán kívánták a jó előre menetelét és legtöbbször émelyítően hatottak a nézőre. A fikció és a valóság is ritkán adott példát az erő olyan módú közvetítésére, ami egyszerre volt elismerésre méltó és tekintélyt parancsoló. Oly sokszor kapták felszínességen a kitűnő külcsínnel megáldott embereket, hogy alapvetés volt gyanakvóan tekinteni valakire, aki igazi modern úriemberként közlekedett.

És aztán itt volt Ő, mindennek az ellenpólusa.

Hetekkel ezelőtt, mikor a panaszkultúrának élt, beszélgetett bánatáról különböző karakterekkel. Egy irodában egy kedves alkalmazott meghallgatta szomorúságának forrását és bíztatta, beszélje ki magából bátran. Az empátia fontos volt, meghatotta, majd akkor is, mint most, csak épp zakó nélkül, megérkezett ide, az ebédlőbe, meglátta az Alakot és helyet foglalt mellette. Neki is panaszkodott, Ő végighallgatta, majd azt mondta: "ezek a gondolatok nem visznek előre".

Mikor az érzelmeinek verbális kibontakoztatása óva intést váltott ki, rendszerint megroskadt belül. Rémisztette az empátia hiánya és kínosan érezte magát, amiért másokat terhel háborgó lelkének sokszor giccses hullámaival. Ez azonban más volt. Nem hiányzott belőle a megértés, sőt; az együttérzés keretein belül érkezett a tanács, miszerint érdemes másképp tekinteni a problémáira.

Jól emlékezett erre a beszélgetésre és annak csúcspontjára, mikor megértette, a farkas törvények és a szigorú előremenetel lehet úgyis része az életének, hogy nem rémisztő emberektől hall róluk. Az Alak lassan a Körépület lépcsőihez ért, így pár pillanatra elvesztette szem elől.

Emlékezett, mikor egyszer a születésnapja alkalmából megvendégelte hallgatóit. Gergely is csatlakozott, s olyan férfierővel találkozott, amire jó érzés volt felnézni. Rengeteg hímre haragudott, amiért a kezükben lévő hatalommal, befolyással, pénzzel nem kezdtek semmit, aminek szerinte értelme lett volna, s azon a napon végre megtalálta az ellenpólust. Az egzisztenciális kibontakozás olyan formája volt ez, melyet példa értékűnek tartott. Az erő úgy sugárzott az Alakból, hogy a másiknak nem kellett kisebbnek, kevesebbnek éreznie magát. A dominancia nem úgy jelent meg, hogy gyengébb jellemek összezsugorodjanak. Ez a fajta erőteljesség inkább lehetőséget adott másoknak útjuk keresésében és a haladásban. Azon kaphatták magukat, ha megengedték maguknak az optimizmust, hogy elhiszik, nekik is sikerülhet.

Gergely sokszor félt a sikertől, amiért hajlamos volt ostorozni magát, de Ő a működésével ezeket képes volt gyomlálni rövid beszélgetéseik során.

Az alak végül is megérkezett az ebédlőbe, majd azt mondta: "Gratulálok a zakóhoz Gergő, remek választás!"

Gergely attól a naptól fogva imádta a zakókat. 

--->