Égvédelem

A korábban népszerű égbolt az utolsó hangos robbanás után tisztulni kezdett. A végsőkig kitartó hajótestek, melyek csak az utolsó pillanatokban adták meg magukat az elengedésnek, korábban elesett riválisaik után vetették magukat, inmáron millió darabban megcélozva a földet.

A színes robbanások mind mások voltak. Látott néhány pukkanást, melyek alig észrevehetően háborgatták a csillagok pettyezte eget, míg mások óriási dörrenéseikkel perceken át melengedték még az arcát azután is, hogy megsemmisülésük is csak halvány emlékként maradt a légtérben, hát még működésük. Korábban kecsesen kitárt szárnyaik megengedték maguknak az elmúlást. Nem volt nehéz dolguk, dacnak nem volt helye. Megannyi irányból érte őket támadás. Úgy tetszett, az istenek is tiszta eget akarnak az estére.

A rámpa könnyed meghajlásba kezdett, az ember pedig a repülő rakterének széléhez merészkedett és megbámulta a világot.

Az utolsó repülőgépdarabkák is apró, távolodó pontokként feledkeztek bele a tájba, mely alig kivehető részletekkel igyekezett felépíteni magát az egekből figyelő szemeknek. A robaj lassan elült, már csak a szél süvített.

Nagy gonddal igazította meg sisakját, ejtőernyőjét. Finom határozottsággal erősítette meg a szíjakat az állánál, a hátánál, az övénél. Leellenőrizte a felszerelését, pad, telefon, pénztárca, szemüveg, kulcs, fülhallgató, majd ismét végigtapogatta őket, megrázta végtagjait és a rámpa széléhez állt. Ugrásra készen.

Mielőtt elrugaszkodhatott volna, a vállára tette a kezét a másik. Megfordult és szembenézett vele.

- Biztosan ezt akarod? - kérdezte tőle az alak. A légáramlatok miatt a gép végében üvölteniük kellett egymással, de indulatok helyett baráti aggódás beszélt belőlük.

- Igen! - kiabálta vissza az ember, s bíztatóan megveregette a másik vállát; talán még mosolyogni is próbált hozzá. Megigazította a nadrágját, a páncélját, a fegyverét, a bakancsát és ismét a világ felé fordult. A csillagpöttyök csak erősödtek az égen, az alattuk elterülő világ pedig lámpákat gyújtott, hogy lásson a sötétben. A másik mellé állt, két vállon ragadta és úgy folytatta.

- Ugye tudod, hogy senki sem tett ígéretet arra, hogy elkapjon odalent? - üvöltötte neki a másik, még hangosabban, úgy, hogy némi indulatot is kölcsönözzön hangjának ezúttal.

- Tudom! - válaszolt az ember.

- És azt is, hogyha pofára esel, talán meg is érdemled?

- Ismersz, ezt mértem fel először.

- Hát akkor Öregem, kéz és lábtörés! - a másik ezzel viszonozta a vállveregetést és hátrébb lépett.

Mély levegővétel és újabb lelki készülés következett. A Nap még egyszer rákacsintott, miközben a horizont mögé bújt, hogy felkészüljön a következő egésznapos felvonásra, a többi gép pedig szerződést bontott a műsorral és végleg lekerültek a képernyőről.

"Ha pofára esel, talán meg is érdemled!", kezdte el ízlelgetni lelki társának szavait, s azon kapta magát, újra és újra leellenőrzi az ernyő állapotát.

Rendben volt.

A szíjak, a felszerelés, a tiszta ég, minden csatasorba állt, hogy bevethesse magát.

Széttárta a karjait és lelépett a rámpáról.

Nagyon gyorsan kezdett el zuhanni.

---»