Előkészítés - Második rész: Az elfordulás

Kedves ridegséggel próbált a kórház aulája vigasztalni, miként letelepedtem a bejárattal szemben töredező lépcső egyik fokára. Többször körbekémleltem a teret, mindannyiszor beteljesítve gyanúmat: sehol senki.

Lámpák, automaták zümmögtek, a messzeségben néha hallottam neszelést, összességében mégis kihalt a korház. A látogatókat és nappali műszakban dolgozókat szélnek eresztette, a betegeket és vigyázóikat pedig magába zárta az estére.

Egy kedves, köpenyes néni feltűnt a horizonton egy pillanat erejéig. Kötelet ragadott és kifeszítette azt két korlát köze a bejárati ajtó után közvetlenül. Félúton tábla lebegett és hirdette a következő látogatási lehetőséget, amihez ki kellett már várni a nap felkeltét. A beakasztás után a néni kedvesen rám mosolygott, integetett és eltűnt.

Ismét körbenéztem, megint megbizonyosodtam magányomról, majd kibontakoztam az ölemben heverő cipős doboz öleléséből és felnyitottam. Gyermekkorom hőse, Tapsi Hapsi vigyorgott rám lapát fogaival és elálló füleivel. Plüss természete ellenére nem megölelni kívánta az ember, sokkal inkább egy lendületes pacsira invitálta volna szíve szerint. Bundáját némileg megfogta a mellé nagy gonddal behelyezett, sőt mi több, bemetszett szál virág.

- Egy szál jobbulást virágot szeretnék kérni. - mondtam korábban a virágosnak, aggódó kapkodással. Az aluljáró modern civilizálatlanságában minden kapható volt, amire, eddigi sejtéseim szerint egy enyhe fizikai sérüléssel rendelkező embernek szüksége lehetett ahhoz, hogy elmosolyogjon, és elég hormont termeljen ahhoz, hogy figyelmét elterelje a bibijéről.

- Milyen az a jobbulás virág? - kérdezte a virágos. - Rég láttalak egyébként, merre jártál?

- Rég volt alkalmam virágot venni bárkinek is.

- Most volt nőnap!

- Jogos, de édesanyámnak az otthonunkhoz közel vettem virágot. A temető mellett. Mindegy is. Szóval valami olyasmit szeretnék kérni, amitől a másiknak jobb kedve lesz, de semmi komoly elszállás, meg romantika nincs benne.

- Van itt ilyen szép sárgás rózsa, egy szálon van sok pici fej.

- Tökéletes lesz. Megoldható, hogy ebbe a dobozba - raktam fel a virágos pultjára a cipős dobozt - rakjuk, méretre vágjuk? - kérdeztem, és felnyitottam a dobozt.

- Milyen kedves nyúl! - vigyorodott el a virágos, majd megnyugtatott, hogy semmi akadálya és tüstént vagdosni kezdte a szál virágot minden irányból, míg végül tökéletesen be nem illeszkedett a kompozícióba.

Minimális kreativitásról tettem tanúbizonyságot, miközben egy idióta tábla csoki és egy szerencse kaparós sorsjegy került a tulajdonomba és bele a dobozba.

A kompozíciót átalakítva, a virágot és Tapsit a szélén kitámasztva rendeztem újra most a doboz tartalmát, majd nagy gonddal, immáron nyitva helyeztem vissza a lépcsőre, magam mellé.

Azon kaptam magam, hogy cserepesre rágom a számat és alapvetően feldúlt vagyok. Az óriási aulában való magányos létezés teret engedet a gondolataimnak, akik hálátlan szeretőként martak belém, futottak el, majd még indulatosabban, következetlenebbül tértek vissza. Éretlenek, meggondolatlanok voltak, mint a valódi szeretőim.

Percek teltek el ebben a kínos agyalásban. Azt mondják, azok az igazi barátaink, akikkel nem kínos a csend.

Nos, gondoltam, itt lenne az ideje megbarátkozni magammal.

Ekkor, valahol a hátam mögött, óriás, csúnya BÜFÉ felirat mellett feltárult a lift ajtaja és valaki elkezdett közeledni felém. Tekintetem legszívesebben a tarkómat fúrta volna át, hogy anélkül szemlélhesse a terepet, hogy a fejemet irányba kelljen fordítani, de az anatómiai képtelenség miatt megelégeltem a magam elé bámulással. Az ilyesmi általában érdeklődést váltott ki az emberekből, én pedig szerettem az érdeklődő embereket. Általánosságban véve elmondható, hogy a kérdéseket feltevő, nyitott emberek legtöbbször az orruknál fogva vezethetőek. Túlságosan leköti őket a saját perfomanceuk és ritkán gondolnak abba bele, hogy a másik számít rájuk, provokálja őket.

Abban bíztam, hogy a tekintetek akkor találkoznak majd, mikor a kötelet le és visszaakasztva kénytelen lesz az illető felém fordulni. Ehelyett a léptek indokolatlanul közel értek a lépcső azon részéhez, ahol tanyát vertem, a hozzájuk tartozó fenék pedig helyet foglalt mellettem.

- Sikerült megtalálni? - kérdezte a doktor, akivel az egyik osztályon, szerencsétlen bandukolásom során futottam össze. Készségesen fogadta kérdéseimet és legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni. Udvariasak voltunk mind a ketten, így nem volt annyira bosszantó átvergődni a felesleges perceken.

- Abszolút nem.

- Nagy kár.

- Nekem mondja?

- Szép kis ajándékdoboz. A húgának hozta egyébként?

Váratlan cukkolás érkezett a doktor úrtól, akire itt ücsörgésünk óta először emeltem a tekintetemet, harmonikaszerűen összeráncolt szemöldökkel, mély vágással a homlokomon.

- Megbocsát?

- Csak azt kérdeztem, hogy a kishúgához érkezett-e. Na, ne nézzen így rám, mint akit még nem próbáltak letargiájából humorral felrázni. Kér egy italt?

- Tessék?

- Maga nem csak ügyetlen, de süket is ezek szerint. Azt kérdeztem, szeretne-e bebaszni?

Hátrahőkölve vettem szemügyre a doktort. Ugyan az az arc és test érkezett meg ide mellém, mint akivel a nőgyógyászaton találkoztam; sűrű, rövidre vágott borosta, csepp alakú fej, a kopaszodás még meg nem érkezett ígéretével, megértő barna szemekkel, határozott ajkakkal, enyhén sápadt bőrrel. Egyetlen helyes választ ismertem erre a kérdésre.

- Persze.

A doktor úr csettintett kettőt, majd egy inas kezdett el lesietni a lépcsőn mögöttünk. Megkerülte párosunkat, majd az orrunk alá tolt egy ezüst tálcát rajta két teli pohár löttyel, aminek a beazonosítására egyelőre nem tettem kísérletet.

- Két vodka-martini az uraknak. Hozhatok valami ételt is, vagy egyelőre beérik a lerészegedéssel?

- Köszönjük, én a magam részéről elégedett vagyok. Maga kér esetleg valamit?

- Isten ments! - mondtam, majd mikor kezdtem elveszíteni a szemem elől az inast, utána kiabáltam.

- ESETLEG HOZHATNA MAJD KÉSŐBB EGY SZENDVICSET, BECSOMAGOLVA, ELVITELRE.

- MILYEN SZENDVICSET HOZHATOK URAM? - kiabált vissza hasonlóan artikulálatlanul az inas.

- LEPJEN MEG!

- RÁNTOTT HÚSOS JÓ LESZ?

- AZT IMÁDNÁM, KÖSZÖNÖM!

Aztán eltűnt.

- Hol is tartottunk? - tette fel a kérdést a doktor, majd koccintásra emelte a poharát. Viszonoztam a gesztust, majd nagy gonddal lenyaltam az ujjaimra folyt nedűt. Ezt követően megízleltem az italomat és elégedetten bólintottam, miközben notbad fejet vágtam.

- Rendeltünk egy indokolatlanul erős italt a korház aulájában.

- Maga is tudja, hogy nincs olyan, hogy indokolatlanul erős ital.

- Ha látna néha bulikban, értené, mire gondolok.

- Oh. Értem én. Mégis, úgy gondolom, érdemes különbséget tenni az indokolatlan mennyiségű fogyasztás és indokolatlannak vélt arányok közt.

- Rendben, meggyőzött. Egyébként is, isteni ez a cucc.

- Örülök, ha elnyerte tetszését. Meséljen, hogy van a kishúga?

Próbáltam felvenni a legrosszallóbb arckifejezésemet, mindhiába, a szemtelen mosoly nem hervadt le a doktor arcáról. Nem tehettem mást, felvettem a labdát és pattogtatni kezdtem.

- Azt hiszem remekül. Mégsem tartották bent.

- Ez remek hír.

Pár percig csönd ült ránk. Hálás időszak volt ez, mert hozzászokhattam ahhoz, ami történik. Nem tudtam, mi volt az, de szokni próbáltam.

- Mit fog csinálni a virággal? - kérdezte később.

- Dühösen elhajítom a lakásban, miután hazaértem, másnap reggel megbánom, vízbe teszem és nézem, ahogy szépen lassan elhervad.

- Hálátlan lények, a virágok. Öntözzük őket, mégis elhervadnak egy idő után.

- Gondolja, hogy minden élet hálátlan?

- Mire gondol?

- Nos, ahogy én látom, a legtöbb lényt, ha kis ideig is, de gondozzák, mégis mind halállal hálálják ezt meg egy idő után.

- Igen.

- Mi igen?

- Minden lény hálátlan.

Megint elcsöndesedtünk. A doktor, miután lehúzta az italt, olyan messzire hajította a poharát, amilyen messzire csak lehet, hogy aztán elégedetten nyugtázza a robajt, amit a kihalt korházban keltett a szétrobbanása. Ismét csettintett, mire azonnal felbukkant az inas, aki szintén csettintett és néhány alak feltakarította a szilánkokat. Az inas ezután újabb kör vodka martinit hozott nekünk, valamint egy díszes csomagolásba bújtatott rántott húsos szendvicset.

- Nagyon szépen köszönöm! – mondtam az inasnak, aki meghajlással nyugtázta hálálkodásomat, intett a többi alaknak és ismét eltűnt.

Beszélgettünk és ittunk, egyik kör követte a másikat.

- Volt ez a lány egyszer - kezdett bele a következő történetbe, miközben hosszasan végig nyalt egy cigaretta papírt - a legtébolyultabb tekintettel, vita nélkül, hasonlót sem láttam azelőtt, vagy utána, megesküszöm a Hétre; nos, ez a lány - megállt egy pillanatra, hogy megfelelően sodorja a cigarettát és a különböző részeit összetapassza - egyik nap fogja magát, rettentő részegen felcsenget hozzám. Kiállok a gangra, hogy lássam, vajon képes-e megmászni a lépcsőt. - öngyújtott vett elő és meggyújtotta a cigarettát, mélyen beleszívott, mielőtt tovább adta, majd kifújta a levegőt - és akkor látom, ahogy halad a gangon, hogy fogalma sincs, mit csinál. És tudja mi a leglenyűgözőbb? Fogalma sem volt, mit jelent, fogalmatlannak lenni. Nem volt meg az igény benne, hogy tudatos cselekvő, következetes szereplő legyen. Megmászta a lépcsőt becsülettel, útközben kontyba fogta fenékig érő haját, majd az ajtóm és előttem megállapodott - ekkor visszakapta a cigarettát, de nem vette ki a kezemből; oda hajolt az ujjaimhoz, lágyan a szájába vette, mélyen megszívta, miközben az égbe emelte a szemöldökét, majd némi köhögés után folytatni próbálta a történetet - emlékszem, csak néztem őt és azon agyaltam, mi most a fontosabb, hogy a szívem, vagy a farkam majd kiugrik a helyéről. Ő pedig csak vigyorgott, megharapta az alsó ajkát és azt mondta: jó estét kívánok, Doktor Úr!

Türelmesen vártam, hogy kibontakozzon a cselekmény. Az őrültséghez nekem nem volt elég a részeg felcsengetés. Olyannyira hozzá voltam szokva a meggondolatlan látogatókhoz, hogy a lakótársaim rutinnal álltak kapuőrt, miközben én durmoltam tovább. Éjjelente manapság kétszer, háromszor riadtam fel ijedten álmomban, azonban ezek sosem a külvilág zajai miatt, sokkal inkább belső tombolásaim miatt következtek be. Odabent háború zajlott, talán ezért voltam napközben fáradt. Miközben más ember pihent, én az ismeretlennel küzdöttem.

Persze tudtam, az igazi őrültek a csengőn zongorázók közül kerülnek ki végül. Mint a kishúgom.

Percekkel később elkerekedett szemmel hallgattam, miben nyilvánult meg a hölgy őrültsége. Azt hiszem, akkortájt veszíthettem el a fonalat, mikor nőgyógyászati segédeszközök kerültek elő, mint potenciális játékszerek.

Talán csak a képzelet játéka volt, de az egyébként is szerény fények kezdtek visszahúzódni, s úgy tetszett, már csak a lépcsőnket világítják be a lámpák megfelelően. A doktornak nem volt szüksége a figyelmemre, a történet életre kelt, vad gesztikulálása és közös tompultságunk pedig édesanyáinkkal folytatott telefonbeszélgetések szintjére űzte a társalgást.

A dobozra pillantottam. Nem tudtam eldönteni, hogy a tartalom, vagy a gesztus miatt érzem magam kisebbnek. Persze, testhez állóbb lett volna, ha borral és egyéb tartalommal töltöm meg a dobozt, de végeredményben ugyan itt kötöttem volna ki, ami pedig a kalandot illeti; az ajándékok, olyanok, mint az álcák. Bármennyire igyekszünk, rólunk adnak képet végső soron. Elnézve a kaparós sorsjegyet, a csokoládét és a virágot tartó gyermekkori hősömet, azon kaptam magam, hogy elégedett vagyok az önképpel, az elutasítással együtt is.

Ettől persze jól még nem éreztem magam.

- Aztán kipattant a kádból és lelépett. Úgy nyelte el az éjszaka, ahogyan előtte ő engem. - fejezte be a történetét.

- Ki volt ez, Doktor Úr?

- A Fehér Hajú Lány! Írta, Szűcs Gergely.

--->