"Népszerű ragadozó"

Finoman doboltam a kormányon, miközben az alagútból kiszáguldva, óriás sárkánycseppek alá vezettem az autót, amik most üvöltve kopácsoltak a szélvédőn. Az istenek felkavarták az eget és most karcsú villámokat táncoltattak az emberek földjein. Cseppeket fialtak, bevetették őket és hidegvérrel nézték végig, amint szertefoszlanak a kétségbeesett tekintetek előtt.

Egyik csapás követte a másikat, a földek pedig megremegtek az istenek súlytása alatt.

Ott ült mellettem és szemei mindent visszatükröztek. Kínt és bánatot, örömöt és gyönyört, múltat és megtagadott jövőt, megrekesztett időt. Feszült tagadással és felhúzott lábakkal figyelte amint a természet megbontani kezdi ezt a képzelt világot.

Az istenek a dacra makacs pusztítással válaszoltak, ezért tovább ostromolták a világot onnan fentről, ahonnan biztonságban üzenhettek anélkül, hogy arcot kellett volna rendelkezéseikhez társítani.

Kereszteződéshez értünk, nekem pedig döntenem kellett a kormánnyal, merre megyünk tovább. Felvettem a hatalmasok ütemét, velük együtt doboltam el a világvégét. A fény felé fordítottam az autót és ráléptem a gázra.

A következő csapás minket ért, az autó pedig az égbeszökkent és forogni-pörögni kezdett.

"Gergő, ezt te basztad el!"

Zilálva ébredtem.

Szeretem a romokat. Szépek. Nem csak emlékezni segítenek. Ők maguk is emlékeznek. Mint az ezer éves fa, ami mindent látott. A romról is tudod, hogy tapasztalt, bölcs, hiszen oly sok minden sürgött, forgott körülötte. Csakhogy romok nem léteznének építmények nélkül, amiket leromboltak. Lehet őket szeretni, lehet hozzájuk ragaszkodni, de kerülhetetlen az a pont, mikor minden fénykép, minden emlék, minden csetbeszélgetésről készített screenshot, a gyengén megírt versek, minden halott dolog unalmassá, túlságosan mozdulatlanná, üres szépséggé válik és rájössz bazdmeg, hogy itt az ideje, hogy a tekinteteddel kiszolgáld az élőt.

Mert hogy a romoknál csak a rombolást szeretjük jobban, hogy a toporzékolásunk látványos és eredményes legyen.

"Gergő, nem ábrándozunk, látom ám, hogy máshol jár az eszed! Hegymenetben vagyunk, told rá az ellenállást, tartsd a tempót!"

Persze, próbálok én fókuszálni.

"Tudod, nem minden rólad szól!"

Csak nem értem, miért van még mindig tejcsoki íze a számnak és miért tartom az utolsó néhány kockát az ágy mellett. 

Vagy épp miért áll egy halott szál virág az asztalomon.

"egy inverz univerzumban neked én kellek.

te vagy tele kérdésekkel,

én pedig viszonzatlan érzésekkel."

Mondjuk viszonzatlan érzésekkel én is tele vagyok, inverz univerzum pedig létezik, sőt, állítólag, mikor a világegyetem összeesik, kifordul majd magából, az anyag anti anyag lesz, az anti anyag anyag, de félek én még itt is makacsul vicsorgok majd vissza az istenekre és kérem majd őket, sújtsanak le rám mégegyszer, ha mernek!

Milyen érzés lehet lekésni egy vonatot, majd később a sínek mentén véletlenül rátalálni a kisiklott mozdonyra, mellé telepdni és bármi jóra számítani?

Addig beszéltem a pofára esésről, hogy a metafóra megköszönte az előadásomat és hellyel kínálta a szószerintiséget. Hullanak a keretek.

Hullik a keretes narráció, a szemüvegek, a csatasorba állított, minden-mindennel összefügg narráció.

"Mindenki (!!!) imádott. Hihetetlen vagy :D"

Tudom.

Milyen érzés lesz erre a tévedésekkel teli időszakra visszagondolni riporterként, apaként, tanárként, íróként, űrutazóként?

Szeretném megkérni a kétségeimet, hogy tartsanak ki mellettem akkor is, mikor felülemelkedek azokon a dolgokon, amik most szerepzavarukkal kézenfogva a nyakamon ülnek. Le kell ráznom a láncaimat, mielőtt hozzájuk szokom.

"Amerika Kapitánya jó lesz?"

Jó volt!

Mondjuk a film annyira nem, a viselet annál inkább!

60-40!

Szeretnék befolyáspont térdeltetéssel hírnevet adni körönként 3x, vagy csatánként 1x.

Szeretnék elfogadni, beépíteni.

Szeretnék megbocsátani magamnak.

Szeretnék besétálni úgy a körépületbe, hogy nem érzek séertődöttséget. Szeretnék úgy a plecsnire, a Bocs szemébe nézni, hogy nem a bomlás veszélyét látam és a régi szép időkre is csak akkor gondolok, mikor a jövőre gondolok.

Szeretnék úgy zárójelbe tenni, hogy nem kattogok azon, hogy miért nem látom most, hogy fáj, miközben biztos vagyok benne, hogy később fog.

"Akkor kellett volna abbahagyni, mikor megláttam, milyen színű a szemed."

Változóan vélekednek erről az emberek. Kinek kék, kinek zöld. A Simjeim és egyéb avatarjaim általában zöldet kapnak.

A Sárkánylovag pedig pirosat. Nem értem, hogy fordulhat elő, hogy mostmár neki is világít a tekintete.

Mit művelek én?

Kallódó beteljesedés, gyönyörű kiégés. Állítólag meg kell halnod párszor, hogy igazán élni tudj, de már azt is hallottam korábban, hogy ha a poklon mész épp keresztül, menj csak tovább.

Ne egyél sajtot délelőtt!

Ezt felírom!

Tudjátok, van az a sárga sapkás törp, aki a törpapánál is öregebb. Na, ő lettem én, besárgultam az irigységtől, miközben néztem azt az énemet, aki alapvetően belátta, hogy az határoz meg minket, ahogy reagálunk a bajra.

Addig fog a jelentéktelenségem és a mindenhatóságom viaskodni egymással, míg ki nem békülnek és össze nem fognak ellenem.

De addigra már mindegy lesz, mert érdemben veszem majd fel az istenekkel a versenyt tombolásban.

---»