Zsák a foltját

Az ember teli vödröt és szivacsot cipelt a kezében, amit az ajtónyitás előtt a vízbe ejtett, hogy megszívja magát kudarccal és kínnal, kompenzációs kényszerrel és keserűséggel. Félre húzta a kukucskáló reteszét és bepillantott a cellába, ahol az író feküdt hosszú idő óta. Egy lift baleset után bukkantak rá hónapokkal ezelőtt, emlékezett vissza, majd mikor egy szót sem tudtak kicsikarni belőle, behajították ebbe a sötét zugba és magára hagyták. Elvégre, mi értelme van a néma mesélőnek?

Most mégis felszólalt és közölte, meg akar mosdani, mert attól fél, rászáradnak az emlékek, így az ember lavort és szivacsot ragadott, hogy könnyítsen a vendégen.

Visszahúzta a reteszt, felnyitotta az ajtót és odalépett a megtört alakhoz, aki összegömbölyödve feküdt a sarokban és letette mellé, amit hozott.

Körbepillantott a cellában. Szabályos körök ezreit festették fel a falakra, a plafonra. Ötlete sem volt, mivel készültek, de minden körben arcokat fedezett fel. Vidám, kreatív alakoknak tűntek, a körök körül pedig gyűrűk íveltek, kinek cikkelyekre osztva, kinek töretlenül egyben. Minden más gyűrű különbözött a többitől, mégis, az ember egységét fedezte fel az összesben.

Az író most ott állt mellette, ki tudja, talán itt tartózkodása óta először egyenesen, büszkén, beesett, most mégis dagadó mellel. Felkapta a vödröt és kiöntötte a tartalmát.

- Tiszta vizet kérek. - mondta, s útjára engedte az őrt, aki becsukta maga mögött az ajtót és bosszankodva, mégis megértéssel a szívében ment, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

Őrült tombolást és hörgő üvöltést hallott a folyosó végébe helyezett cella falain túlról. Nem mert a közelébe sem menni az ajtónak, ezért kerülő úton kereste meg a forrást. A korábban sötét  falak, mérgezően meleg színek minden egyes lépésével élénkebbé váltak és úgy tetszett, mintha kedves fények futnának a folyosó falain.

Lassan megérkezett a forráshoz, s most nem az állóvízből merített, melyet megsavanyított már a bukás, ami párolgott a padlóból. Egyenesen a forrás szájához tartotta és megtelítette a vödröt, majd félre tette és kimosta a szivacsot is.

Mikor visszaindult, a folyosók hangulatát teljesen másnak találta. Az élet kacsintott rá, miközben a falak pulzálni kezdtek. Lüktetésük egyre erősödött, ahogy odalépett az ajtóhoz. Ismét felnyitotta az ajtót, az író pedig egy újabb kör megfestésével végzett ép, majd felé fordult.

A körökbe futottak a fények, amiket a cellasorok mellett és a forrásnál is látott. A folyosó végéből érkező üvöltés ugyan néha erősödött, de mintha szelidülés szökött volna a hangszálak közé, kevésbé volt borzalmas a fülnek és a léleknek. Persze simogatásról szó nem volt, de amint a körök és gyűrűk megteltek élettel, a cikkelyek pedig táncolni kezdtek a profilképek körül, az egész hely viselhetőbbé, élhetőbbé vált. Átnyújtotta az írónak a vödröt, aki mocskos mesztelenségében, mégis frissen visszanyert méltóságában vette át azt.

- Köszönöm! - mondta, majd kiemelte a szivacsot és elkezdte magáról szégyenét lemosni.

Az ember csak nézte, amint a koromfekete bőr ismét kezdi visszanyerni rendes színét, majd mikor úgy tűnt, sikerült megmosni testét, az író fejét a vödörbe merítette, ott dörzsölte tovább magát. Később ismét kiemelkedett és élettel teli tekintetével nézett az emberre.

Megtisztult, elmosta szégyenfoltját. Rettegése vele maradt, de ez rendben volt így.

Mire visszalépett a folyosóra, a falak szinte világítottak bájos erezetükkel, melyek egyre csak duzzadtak minden egyes dobbanással.

Egy másik lépett elé.

- Uram, egy alak van a bejáratnál.

- Hol?

- A bejáratnál, Uram!

- Van ide bejárat?

- Igen uram.

- Kínos. És mit akar? Csak nem belépni önszántából?

- Olybá tűnik uram. Meglehetősen kínos. Azt hiszem, hozzá jött. - mutatott a fény forrására. - Azt mondta, itt az ideje lekoptatni a rozsdát.

Az ember gondterhelten rántotta félre a reteszt.

- Állítólag látogatója érkezik. Számít bárkire?

Kedves kacaj előzte meg a választ.

- Engedjék be az elnök urat. Azért jött, hogy elmújjon. - azzal visszafordult a köreihez és tovább ívelte őket pompájukban.

---»