Hosszú idő eltelt, mióta utoljára a forrás közelében járt. Most, mikor besétált a kamrába, a meleg, ami végigfutott rajta, nem csak emlékeket idézett fel, de a létezésnek egy olyan formáját is, aminek egy árnyalatát azóta sem tapasztalta sehol a világban.
A lépcsők elfogyasztásával egyre mélyebbre ereszkedett a teremben. A forrás ott volt középen, teljes pompájában. Forrt, kavargott, néha mosolygott. A létezéssel való küzdelem örök volt, a lüktetései ennek a csatának a sorozatos megnyerését jelentették. Időnként olyan erők törtek felszínre, hogy kapaszkodnia kellett, megálljon a két lábán. A kamra, ami képes volt befogadni ezt a csillagot, biztonsággal ölelte át most mindkettejüket. A mag kitörései, sugarai meg-megkapták a falakat, a plafont folyamatosan nyaldosták a tűznyelvek, mikor azonban Ő közelebb ért, ha ez lehetséges, felé fordult, lecsillapodott és hellyel kínálta.
A békeérzet, ami azóta csábította őt, mióta belépett ide, mostanra teljesen kitisztította fejét. Néhány percre lehunyta a szemét, amíg megszokta a tűz kedves táncjátékát és a mag fortyogását.
A kamrába zárt csillag végül azt kérdezte: "Hogy vagy?"
Hogy volt? Eljött az ideje színt vallani, a közel másfél éves szünet után ismét megtenni valós beismerő köreit. Átalakítani a szavak játékát és a maradék öncélt is elvonni belőlük. Úgy rendezni, hogy az valós képet adjon. Már amennyiben létezik ilyen egyáltalán.
- Változó! - mondta végül örömteljes mosollyal az arcán.
- Mesélj!
- Hol kezdjem?
- Lehetőleg ne az elején. Úgyis csapongani fogsz.
Lemondó sóhaj következett. Itt nem volt helye annak a játéknak, amit megtanult évekkel ezelőtt a forrás sugaraiban való sütkérezésben. A lépcső, ami a körívű fal mentén helyezte fel fokait, most behúzódott a falba, a kinti fényre pedig csapóajtó zárult.
- Olyan, mintha köröket futnék...
- …de ne aggódjak, épp új rekordot állítasz be?
Megengedtek maguknak egy kedves mosolyt, majd az ember mesélni kezdett.
---
Most, hogy újra eljöttél hozzám, először is engedd meg, hogy ismét üdvözöljelek. Legutóbbi beszélgetésünk során betonba fejelésről csacsogtunk, ami most következik azonban egy kedvesebb inger, benyomás, felzaklatás eredménye, melynek az elmesélése, sejtetése a forró ridegség helyett egyszerű, őszinte örömmel tölt el. Persze a vívódás leverhet a polcról néhány kéncsövet teli méreggel és bármikor a dráma enyészetévé válhat a jelenet, amit kimerevítek majd előtted, mégis, tudnod kell, valami nem stimmel.
Előételként legyen annyi elég, hogy az, ami tovább kellene, hogy marjon, valójában megnyugtató erővel bolondít meg. Kedves elmevesztés ez, ahol pontosan annyi lélekjelenlétem marad, hogy a tánctéren belül tartsam a jelenetet. Hogy meddig leszek erre képes? A falra szerelt homokóra azt mutatja, pontosan annyi időm van, amiből kínosan kifuthatok azzal együtt, hogy lehetőséget ad arra, szabadon alkossak.
Ennek fényében haladunk tovább!
---
Percek óta nem láttunk embert. Az elmúlt fél óra is a természet lágy ölén telt el, addig azonban, míg turista hajók, kenusok, a parton sétáló emberek díszítették a horizontot, nem tudtunk belefeledkezni az elszakadásba.
Most, mikor beeveztünk az ártérbe és szem elől veszítettük társainkat, a tavirózsák és a folyó fölé hajló fák nyújtották a társaságot nekünk. Az élet ilyen szintű formái díszítették a terepet, mi pedig elcsendesedve lapátoltunk tovább, hogy kedélyesen haladjunk az úti célunk felé.
Korábban nem voltam nagy természetjáró. Az erdőkben való végeláthatatlan sétákat pici fiúként ingerszegénynek éltem meg, és a legtöbb, amit nyújtani tudtam egy-egy őzlábnyom elemzés során, az egy hervasztó ásítás volt.
A lábaink szerepére most azonban csónakokat válogattunk be, az unalmas erdő pedig egy kis Missisipinek adta át a helyét. Lenyűgözött, amit láttam.
Tibor, aki a csónak végében ült és a kormányzásra ajánlotta evezőjét induláskor, finoman terelt bennünket a megfelelő irányba. Lucas, aki az orrban foglalt magának helyet és azzal a ténnyel szórakoztatott létezésével és megjelenésével, hogy bizony rohan az idő - de télleg, alig pár hetesen tartottam először a karjaimban, most pedig a pubertás kor jelei törtek elő testén - egyértelmű figyelmezetéseket adott Tibornak, merre helyezkednek el a soron következő akadályok.
Magabiztosan csorogtunk tovább. Néha megengedtem magamnak, hogy finoman hátrébb dőljek. Édesanyám lábai közé helyezett hordó fogott fel ekkor. Az egyenes hát enyhítette a finom fájdalmat, amit a testem különböző pontjain éreztem.
- Azt hiszem jobbra mentek, át azon az alagútszerűségen! - mondta Lucas, Tibor pedig finoman jobbra terelt bennünket. Mély megértésben dolgoztunk együtt, köszönhetően a korai mentális edzésnek, amire a csónakba ereszkedés után került sor.
Az anyatermészet keblén csordogáltunk tovább és éreztük, mennyire egyek vagyunk mindennel körülöttünk. Csábított a gondolat, hogy letépjek egy rózsát, de Tibor óva intett. Dörzsölt róka hangján nem csak arra figyelmeztet, hogy komoly bírság jár egy tavi rózsa eltávolításáért. Röviden érvelt a természet óvásáról, én pedig szavai hatására beértem azzal, hogy olykor megérintsek a virágok közül egyet-egyet.
Tibor szerette a tüzet és a természetet és édesanyámat és fantasy regények sokat látott utazóira emlékeztető tekintettel nézett a világra, mély elfogadással és örök szkepszissel a bogaraiban.
Ekkor történt, mikor azon kaptam magam, hogy remekül szórakozom, csinos elmélyedésben van elmém. Nem akkor, mikor zaklatott vagyok és félek, mikor szorongat a kétely azzal kapcsolatban, mit csinálok a világegyetemben. Nem szomorúsággal a szívemben, vagy könnyekkel az arcomon, hanem kaján vigyorral a szemeim alatt láttam meg először.
Minden más volt.
Ekkor történt, mikor édesanyám megnyugtató közelségében, az unokaöcsém jövőt idéző jelenlétében, Tibor irányításában üldögéltem a csónakban. Édesapámra gondoltam és azokra az átbeszélt estékre, melyet a tejút elemzésével töltöttünk. Bár a csillagok most nem beszéltek hozzánk fényes nappal, a meta mégis finom ívet írt le fejemben.
Ekkor történt, mikor úgy tetszett, a bánat már emelte kalapját, de még szóra fogni próbált az ajtóban.
Ekkor történt, hogy valami kirepült az egyik virágból és cikázni kezdett körülöttünk. Érdekes, gondoltam, csak nekem tűnik fel ez a furcsa lény, a többiek azt hiszik, közönséges szitakötőt láttak.
Egy pillanat erejéig, mikor megállapodott a térben és időben, jobban szemügyre vettem és tamáskodva fordultam a szemeim felé, számon kérve őket, miért próbálnak káprázattal becsapni engem. A szárnyak között emberi test formáját láttam kibontakozni a mimikriből, mert hogy testének zöldje remek álcát adott neki, így alig észrevehetően létezett.
Aztán eltűnt, én pedig elfogadtam, hogy tündér emelte rám tekintetét, ami szórakoztatóan abszurd volt.
Két emberi lény üldögélt a korábban alagútnak tűnő zsilip felett. Megnyugtató, megnyugodott láblógatás közben regisztrálták érkezésünket. Érdeklődtek, hogy ugyan abba a társaságba tartozunk e, mint az előttünk erre folyók, mi pedig mondtuk, hogy igen, ők pedig mondták, hogy rendben.
Az alagút egyre közelebb ért. Lenyűgözött az anyatermészet nyugtató műsorába szerkesztett emberi építmény, azonban ahogy egyre közelebb értünk, meg kellett állapítanunk, sokkal szűkebb és alacsonyabb ez, mint amilyennek korábban tűnt.
- Biztosan erre mentek? - tette fel a mindannyiunkban megfogalmazódott kérdést Édesanyám.
- Biztosan. - mondta Tibor, mi pedig ugyancsak egyre közelebb kerültünk a zsilip nyílásához.
Az utolsó pillanatban az egyik természetvédő azt mondta: "Tessenek hátradőlni, hogy elférjenek!"
Szembement ez mindennel, amit megtanultam az akadálypályák kapcsán az elmúlt egy órában. "Ha ágak jönnek szembe, ne oldalra, mindig előre dőlj, nehogy felboruljunk!" Rémlett fel Tibor jelen esetben alkalmazhatatlan intelme.
"Az evezőt sem ártana behúzni!" Mondták, mi pedig enyhe pánikkal a szívünk alatt, kapkodva emeltük be a lapátokat. Ezek után Lucas hátradőlt, teljesen az ölembe én pedig követtem a példáját.
Volna, ha nem a korábban a kényelmemet szolgáló hordóba ütközött volna testem. Most megakadtam, és kétségbeesve jajdultam fel. A zsilip plafonja az állam magasságában volt és néhány méter választotta csak el attól, hogy elkenje a számat.
A hordó az utolsó pillanatban dőlt el, én pedig édesanyám ölébe hajtottam a fejem és néztem végig, ahogy a zsilip plafonja épp elkerüli arcomat. Picit tovább habozunk és a nyers beton brutális csókot lehel rám.
A lapátok helyett most két karunkat vetettük be a haladás érdekében. Így toltuk magunkat végig a folyosón, ami egy másik világba vezető úton megépített kapu volt. Nem kellett dörömbölni, elég volt eleget tenni a kérésnek, miszerint békében csorogjunk át saját határainkon. Megtettük, épp megtettük.
A sötétség egészen szórakoztatóan hatott a sok zöld után, ami ért minket az utóbbi időben. Fura berregés kapta el a fülemet. Ismét a zöld lényt láttam elsuhanni mellettünk, ezúttal, bár homályosan, de mégis jól kivehetően. A beton, mint háttér nem szolgálta ki bujkálását, de a repülési stílusból arra következtettem, nem szégyenlős típus. Elszáguldott mellettünk és eltűnt, mi pedig szépen lassan kiértünk az alagútból.
Hüledeztünk, éljeneztünk, újra felvettük szokásos testtartásunkat és lelkesedésünkben fokoztunk a tempón. Egyetértettünk abban, hogy egész egyszerűen imádnivaló volt és hogy soha többet nem akarjuk átélni, vagy inkább mégis?
Nem ez volt fontos, hanem hogy megpillantottuk az előttünk evezőket, ami tovább ösztönzött minket arra, hogy tekintélyesebb tempót diktáljunk magunknak.
Hiba volt.
- Nézd milyen szép madár! - mondta édesanyám, én pedig arra néztem, amerre mutat. Valóban szép volt. Bájjal csapkodta szárnyait, ahogy leereszkedett egy ágra. Úgy éreztem üdvözöl bennünket, itt, ahová csak bátor családi túrán résztvevők merészkednek. A folyó itt szélesebb volt, picit gyorsabban is folyt - bár fogalmam sem volt, ezt a részt biológiailag milyen kategóriába sorolják, hiszen a fő sodrásról rég letértünk (pun intended) - mi pedig egyre hevesebben igyekeztünk beérni a mezőnyt.
Furcsán villant a világ, s most minden, ami kedves volt, úgy éreztem, megromlik. Mintha a fák rossz irányba nőttek volna tovább, a szél magába fordult és nem ringatta őket tovább, csak minket egyre erősödő hullámokkal. A levelek rezgése is más lett.
A kék madár elrepült, én pedig fészkelődni kezdtem a csónakban, hiába szóltak rám. Zaklatottságomban egy körülöttem repkedő bogarat próbáltam elhessegetni.
Szerencsétlen együttállás következett be. Egy óvatlan ütemváltás, az indokolatlan sebesség, a képzeletbeli hullámok és a csapkodásom kizökkentették a nyugodt csónakunkat.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor egyértelművé válik, mi fog most történni. Zuhanás előtti elfogadás. Hibáink beismerése. Mély levegő.
Ahogy a nyakamhoz csapódott a folyó, majd habzó szájjal bekapott, néztem, amint a többiek is sorra pottyannak a vízbe. A tükör törésében láttam, nem bogár volt; a kis tündér repkedett körülöttem, talán megnyugtatni próbált, én pedig tudatlanságomban őrült kapkodásba, csapkodásba fogtam.
Süllyedni kezdtem. A napot a fodrozódó víz szétmosta az égen, a hangok ismét próbálni kezdtek a fejemben.
"Gergőőő" - hallottam egy aggódó női kiáltást.
Kinyílt a szám és hagytam, hogy kimosson a világ.
Elmélyültem a múltban.
---
Szombathely. Hogy kerültem Szombathelyre? Tettem fel magamnak a kérdést a pályaudvar tábláit bámulva. Megint ez a mély sóhaj, amivel elfogadom a hülyeségemet és csak nézek ki megértően a fejemből kifelé a bajra.
Bőröndömet magam után húzva elindultam, hogy kerítsek egy konnektort. Az egész állomáson egyetlen helyen, egy pad mögött találtam rá a nyílásra a falon, amire szükség volt ahhoz, hogy elég feszültséget kapjon a telefon egy híváshoz.
Ölembe vettem a táblám, olvasni kezdtem és vártam, hogy életre keljen a készülék. Finoman telepedett rá az este az emberek világára, a nyüzsgés pedig szórakoztatta a fülemet, miközben emberek, akik velem ellentétben tudták, mit csinálnak, le-fel rohangáltak. Persze lehet, hogy magabiztosságuk csak az én elveszettségem mellé állítva olyan megnyerő egy szubjektumból, ami kikezdi a narrációt és torz lencsén keresztül figyel.
Ekkor történt, hogy leült mellém a tündér.
Nagyon megijedtem, majdnem elhajítottam, ami a kezem ügyébe volt. Ember alakja mellé emberi méretet kapott és a legnagyobb természetességgel foglalt mellettem helyet. Próbáltam nem férfi szemmel bámulni őt. Komoly kihívásnak tűnt.
Megint csak nekem tűnt fel a szárnyas alak. Értetlen körbepillantásom után, ijedt hátrahőkölésben válogattam olyan idióta kérdések között, melyek közül valamennyi bután hangzott már a fejemben is. Ennek fényében tudtam, aligha érdemesek arra, hogy feltegyem őket.
- Mit csinálsz? - kérdezte tőlem.
- Fogalmam sincs. - válaszoltam.
- Hát, az kínos.
- Felettébb.
- És mit fogsz csinálni?
- Azt hiszem, telefonálok egyet, amint tudok.
- Miért?
- Öhm, hogy ööö, fuvart szervezzek, azt hiszem.
- Ugye tudod, hogy nem fuvarozhatnak örökké?
- Ki vagy te?
- Szerintem ez most sokkal kevésbé fontos, pláne ahhoz képest, hogy ki vagy te?
- Valaki, aki élesen éli meg elméje lágyulását és hangosan beszélget képzeletének szüleményével.
- Ugyan kérlek, hát nem jöttél rá? Itt minden a te szüleményed.
- Ugyan csak? Álmodom?
- Nem, épp alkotsz.
- Elég sután megy.
- Jaj, hagyd kérlek ezt, nem kell az állandó tudatos felülemelkedés. Megy ez, látod, itt van ez a pályaudvar, sétálnak benne emberek, a telefonod töltődik. Egész klasszul felépítetted. Olyan, mint volt?
- Picit világosabb azt hiszem.
- Szeretsz szépíteni?
- Inkább élesíteni.
- Kedveled ezt a szót ugye?
- Sok szó van, amit kedvelek.
- Melyik a kedvenced?
- A vihar!
- Hát persze. Nah és mit csinálsz?
- Nem megbeszéltük?
- Azt mondtad, fogalmad sincs.
- Gondolod, hogy ez megváltozott?
- Igen!
Csönd telepedett ránk. Kiszaladtak az emberek a pályaudvarról, a telefonom bekapcsolt, a fények a pedig halványodni kezdtek.
- Tudod, nem az a te bajod, amit hiszel. Nem vagy te kisiklott vonat, egyszerűen csak rossz kocsira száltál, ennyi az egész. Mindenkivel előfordul, kivel többször, kivel kevesebbszer. Nézz rá a térképre, kerülhettél volna rosszabb helyre is.
- Szólhatott volna az ellenőr, hogy rossz széket választottam.
- Igen, a mozdonyvezető pedig a kedvedért bejelentkezhetett volna rádión és megkérdezhette volna, hátraküldhet-e a szolgákkal némi frissítőt neked, miközben te kényelmesen utazol. Hát, nem tették. A jegyedre volt írva a hely.
- Én basztam el?
- Dehogy! Mi ez a nyomasztó dráma? Nem basztál el semmit. Szórakozott vagy, mindig is az voltál.
- Mindig?
- Igen tudod, régen, mindenekelőtt, mikor még nem láttak, de te már figyeltél.
- A hosszú néma órák a lecke feletti gubbasztással?
- Mikor nem az a bajod, hogy nem tudod megoldani, hanem az, hogy nem köt le?
- Basszus.
- Basszus bizony.
Már csak a csillagok az égen, a vonat kocsik lámpái, a telefonom kijelzője és az ékes zöld pöttyök a szárnyán adtak fényt.
- Mi történt végül a leckével? - kérdeztem, miközben a kezembe vettem a telefont és a névjegyzékbe mélyedtem.
- Ha jól emlékszem, megcsináltad. - mondta, majd csettintet egyet.
Ijedten néztem körbe, fürkészve varázslatának eredményét.
- Mit csináltál?
- Csettintettem. - mondta, majd hangosan felnevetett.
- Te ilyen vicces gyerek vagy ugye?
Nem válaszolt, csak - a szószorító értelmében - tündérien kacagott. Így telt el kis idő, én pedig csak néztem őt, a telefonomat, a vonatot, az eget. Beletúrtam a hajamba, húzogattam kicsit a szakállamat, megint beletúrtam a hajamba.
- Mi történik most?
- Fogadd el, hogy itt jártál és menj tovább! - azzal mellém húzódott és csavart egyet, teljesen indokolatlan módon, a mellbimbómon.
"Gergőőőő!"
Hullámzott a hang a fejemben, mikor lassan felnyitottam a szemem. Az ujjaim iszapba mélyedve kapaszkodtak a vízpartba, miközben apró hullámok masszírozták elnyűtt testemet.
Már-már két lábra álltam, beteljesítve ezzel az evolúció eddigi kacifántos útját, mikor lázadó természetű térdeim nemet mondtak az újabb kalandra, így arccal előre visszaestem az iszapba. Hanyatt feküdtem. Örültem, hogy élek. Felültem, de a táj ismeretlen volt és sehol nem láttam evezőscimboráimat.
Mi történt? Emlékeztem a pályaudvarra, a különös álomra a kedves tündérrel, előtte pedig ahogy kiborulok a csónakból, de az nem volt világos, hogyan sodródhattam ilyen messzire. Visszafeküdtem, hadd pihenjek kicsit.
Ekkor történt, hogy ismét meghallottam a berregést. A kis szárnyas lény volt, ezúttal ismét mini formájában.
- Ezt nem hiszem el! Hát te?
- Hát én?
- Mit keresel a fejemben?
- Mit keresel te az enyémben?
- Ööö, ez az én álmom.
- Kedvesem, ez nem így működik. Nem volt testvéred sosem, ugye? Mi az, hogy az "én álmom"? Szedd már össze magad!
Felpattantam és elindultam befelé az erdőbe, a tündér pedig csak repkedett velem tovább. Megcsörrent a telefonom. A doktor volt az, egy korábbi jelenetből.
- Tiszteletem Doktor Úr! - szóltam bele a telefonba. Mit keresett a készülék a zsebembe, hogyan élte túl az úsztatást, az most lényegtelen volt.
- Gergely, hogy szolgál kedves egészsége?
- Változó. A magáé?
- Elképesztő dolgok történnek. Emlékszik a fehér hajú lányra, akiről meséltem?
- Hogyne. Mi történt?
- Nem is tudom, hol kezdjem. Talán elég itt annyi, hogy a következőre jutottam: megkeresem Őt!
- Doktor Úr kérem ez remek hír, de nézze, csónak... balesetet szenvedtem és nem tudom, hol vagyok, lehetne róla szó, hogy később visszahívom?
- Persze, jelentkezem majd, addig találjon vissza magához!
- Köszönöm, azt hiszem, úton vagyok. - mondtam és letettem a telefont.
- Ki volt az? - kérdezte a tündér.
- Egy kedves ismerős, egy korházban találkoztunk.
- Doktorral, egy korházban? Lenyűgöző.
Azzal irányt váltott és elrepült.
Néhány méter után máris a túlparton találtam magam, ahol egy öregember állt, népi viseletben, hatalmas teste köré tekert pokrócszerű holmiban, hosszú, mívesen faragott, nála is magasabb bottal a kezében. Őszülő hajába tollakat tűzött, cserszes bőrén feszültek az izmok.
- Tiszteletem az úrnak, nézze, eltévedtem.
- Azt látom, fiatalember. - mondta megnyugtató, kissé akadozó hangján. A folyó áramlattal szembeállva kémlelte a tájat. Néztem mit néz és egy kanyart láttam melyet a hömpölygő vízáradat folyamatosan vett be. Mindkét parton mediterrán hangulatot idéző fás térség volt, jobb oldalt, míg a szem ellát, bal oldalt pedig csak egy pontig. Ott sziklás domb következett.
- Rettentően hülyén venné ki magát, ha útbaigazítást kérnék, ugye? - nem méltatott válaszra. - Nézze, elmosott az ár, megáztam, adom, hogy elmerengjünk a metán, de aztán szeretnék visszatalálni a családomhoz.
- Van egy gát, innen nem messze, a kanyaron túl.
- Tudom. - szaladt ki a számon. Azt hiszem, megértettem, hol vagyunk. - Én építettem.
- Miért?
- Hát hogy, ne mosson el minket az ár.
- Meg akar mindent úszni szárazon? - kérdezte, majd szépen lassan belegázolt a folyóba, én pedig követtem.
- Gátakat építünk, ahelyett, hogy úszni tanulnánk. Az a rengeteg energia, amit az építésbe fektet, teljesen feleslegesen, mind pazarlásra kerül, mikor áttörik a gát.
- Erősebb gátat kell építeni.
- Erősebbet?
- Igen!
- Magasabbat?
- Igen!
- Hallja, amit én hallok?
Fülelni kezdtem és hallottam a robajt, ami üzent nekünk: a gát átszakadt.
- Nézze, mennünk kell, itt minden víz alá kerül pillanatokon belül.
- Gátat épít, ahelyett, hogy felkészülne az árra.
- Dehát a gáttal készülök fel. Mennünk kell, ha visszahúzódunk, talán elkerül minket!
Az öregember egy tapodtat sem mozdul. A magasba emelte a botját, majd maga elé szúrta a két lába között.
- A gát mindig át fog szakadni. Nem olyan a maga természete, hogy azt vissza tudja fogni.
- Azt akarja nekem mondani, hogy esélytelen vagyok ebben a küzdelemben?
- Abban a pillanatban, hogy harcnak fogja fel, igen.
- Mégis mit kellene tennem? Vígan végignézni, ahogy elsodor az ár?
- Csak azért, mert eléri az ár, el is kell, hogy mossa?
- Maga mondta, hogy nem az az alkat vagyok, aki ezt vissza tudja fogni, csak nem gondolja, hogy most majd lepereg rólam?
- Nincs szó pergetésről.
A robaj egyre csak erősödött, a távoli kanyar pedig először mutatta meg nekik, mit ígér a folyó most, hogy szabadon duzzad.
- Gátakat épít, ahelyett, hogy valóban felkészülne arra, ami következni fog. Az építménye összedől, hiába küzd önmaga ellen, s csak aztán, mikor túl késő, jön rá, hogy mindvégig hibát követett el. Sosem az a cél, hogy megússzuk szárazon, hanem, hogy ne mosson el minket az ár. Emlékezzen erre legközelebb, mikor építkezni kezd. Helyette gyakorolja az úszást.
A bot végén lévő dísz világítani kezdett, mintha csak a forrás elevenedett volna meg előtte ismét.
A tündér most lehuppant a vállamra.
A víz eltemette az erdőt és a sziklás dombot, s most óriásként hömpölygött felénk.
- Miért hoztál el ide? - kérdeztem tőle halkan.
- Mert fontos vagy nekem, Gergő, azért. - mondta.
Az ár elért hozzánk, majd mikor eltemetni készült minket, hogy hullámsírba temessen, az öregember játékszere életre kelt. A világító fénygömb elszabadult, s egy csillagvárosban találtuk magunkat, körülöttünk apró fénylő pontokkal.
Az óriáshullám átcsapott felettünk, rázúdult a partra, a csillagok mentén pedig megtört és csak sűrű permetben ért el minket. Arcom elé kaptam a kezem ijedtemben. Ösztönös bizonytalanságomért nem nehezteltek rám. A folyó körülöttünk áramlott tovább, s csak a csillagrács védett meg tőle, ami folyamatosan szitálta szét és engedte ránk az ár elenyésző részét.
Ezután a jelenet becsomagoltam magát.
---
- Gergő, esetleg megmozdulnál végre? Segíts kitolni a csónakot! - hallottam a hangot, miként arra ébredtem, hogy kényelmesen fekszem a folyó tetején, a mentőmellényem biztonságában.
Úszni kezdtem a part felé. Ideje volt elkezdeni gyakorolni.
--->
Bejegyzések
