Az történt, hogy belefejeltem a betonba. Látványosan. Voltak
pillanatok, amikor elhittem, hogy sikerülhet nem nem voltak aztán olyan
pillanatok is, ezeket szégyellem a leginkább, mikor tudtam, hogy nem megy és
úgy döntöttem nem, nem döntöttem, hogy sodródom az árral.
Nem szabad sodródni az árral, pláne nekem nem, aki hajlamos
hullámokat generálni habtestével és túláradó személyiségével. A felelősség, ami
az enyém, és amit a lámpásom sem tud rólam lefejteni, hála a Hétnek, túlmutat
azokén, akik körülvesznek engem. Többnyire. Ennek az elfogadása, belátása
korábban is beérett már, de fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Ha természetem
ritkaságáról kezdek el beszélni, akkor túl öntelt vagyok, ha pedig narcisztikus
vergődésbe konvertálom ezeket az energiákat, akkor egy szenvedő majommá válok,
aki visít a ketrec mögött.
Ha már hőskultusz, akkor nyugodtan állapodjunk meg a
felelősségnél. Mindannyiunktól annyi várható el, amennyit képesek vagyunk a
közös együttlétbe, szociális csapatjátékba beletenni. Felszabadít ennek a
belátása. Fú, sok minden felszabadít; az
utolsó pofon, ami akkora volt, hogy majdnem bent tartottak a kórházban, ahová
látogatóba mentem, vagy épp az első munkahely dicső kudarca. Sok más gúzsba
köt, de azt érzem, enyhül a fogás, nem lehet ezt sokáig tartani.
Dolgom van. Kipróbáltam a hirtelen túllépést és csobbanást
és jelentem, sikerült picsást ugrani egy jeges medencébe. Azóta hisztizek a
tükrön vergődve, hogy jajj a farkcsontom, jajj a farkcsontom. Kiábrándító kép,
becsszóra. Aquamanhez még sosem hasonlítottam magam, erre tessék, ez is összejött.
Most, hogy a gólyabálon elindított szálak mind elvarródtak,
akarom mondani, elégett a végük, összegabalyodtak, eláztak, megrágták őket,
csomót kötöttek a végükre, érdemes visszatekinteni és levonni a
következtetéseket.
"- Mit tanultunk mindebből?
- Nem tudom, Uram!
- Én sem tudom, bazdmeg. Talán, hogy nem szabad ilyet többet csinálnunk.
- Igen, Uram.
- Baszódjak meg, ha tudom, mit csináltunk.
- Nehéz megmondani, Uram!"
Ennek fényében haladunk tovább, mindenesetre, retrospektív
azt látom, esélyem sem volt. Szóltam mindenkinek előre, hogy az elmúlás komoly
para - a legtöbben azt sem tudják, miről beszélek, hiszen csak egy elmúlást
élnek meg, azt viszont egész életük során folyamatosan - de csak legyintettek,
én pedig megpróbáltam megfelelni nekik és szépen próbáltam újítani, tovább
lépni. Valaki odaléphetett volna hozzám a bálon, percekkel az elköszönés után
és közölhette volna velem: „Öregfiú, csak nem kellene elragadtatnod magad. Épp
lapozni készülsz, tedd le azt az óriás filcet, kár lenne rögtön mindent
összefirkálni!"
A régi és az új Istenekre mondom, ha visszatekernénk az
időt, azt hiszem, elkövetném ugyan ezeket a hibákat. Az indulataim határoznak
meg még akkor is, ha túlságosan is távol tartom magam az indulatáttételektől; a
hamis rugókat kerülöm, az igazakra viszont igyekszem tüstént rápattanni, aztán
megint csak hisztizni a jégtáblán. Azt hiszem, a tény, hogy retrospektív nem
volt esélyem, nem azt jelenti, hogy a megkezdett kalandok kapcsán kudarcra
voltam ítélve, hanem hogy nem volt esélyem nem elkezdeni a kalandokat.
Képzeld el azt a kínos pillanatot, ahol most feléd fordulok
és megtöröm a negyedik falat. Mélyen a szemedbe nézek, miután kényelmesen
elhelyezkedtünk és, ha már én átmeneti örömöt lelek a felszabadulásban,
átnyújtok neked is ebből a szabadságból egy keveset és egy picitmegenyhülünk.
Fontos pillanat ez, mert önironizálás nélkül vagyok képes ezen a ponton
mosolyogni saját csetlésemen, botlásomon. Belátásom szerint ez pedig igen
keveseknek adatik meg, mármint, hogy screenre kipakolva, könnyeden nézzenek
szét, mit látnak magukban és maguk körül. A legtöbb narratíva igencsak görcsös
és néhány kihelyezett sarokponthoz olyan feszesen ragaszkodik, hogy csak na!
A negyedik fal áttörését persze nem csak melengető
farkasszemezésre szeretném felhasználni. Ez csak addig a pontig fontos, amíg el
nem képzeled, ahogy ott ülünk egymással szemben és az egész nem lesz kínosan, zavarba
ejtően szórakoztató.
Szóval esélyem sem volt esélyesnek lenni, két marékra
dobáltam be a piros pirulákat. Kiköltöztem a komfortzónámból olyan messzire,
hogy félő volt, vissza sem találok többé. Azt mondják, ott, kint kezdődik az
élet, ott vannak a dolgok, amiért érdemes élni a kint talált életet. Aztán ha
odamegyek és megszokom, akkor hirtelen normálissá, értéktelenné, értelmetlenné
válik? Nem biztos!
Az a baj, hogy végső soron minden okos ember, pszichológus,
filozófus ugyan arról beszél, Szókratésztól Coelhoig. Évezredek alatt
egyetlen bölcseletet termelt ki az ember, ez pedig így szól:
A Fehér Hajú Lány
írta: Szűcs Gergely
--->
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése