A radarjaim jammelés áldozatai lettek.


--->

Hangulatom, akár a csat, amit itt hagytál.

Hullámzó. 

--->

Zsák a foltját

Az ember teli vödröt és szivacsot cipelt a kezében, amit az ajtónyitás előtt a vízbe ejtett, hogy megszívja magát kudarccal és kínnal, kompenzációs kényszerrel és keserűséggel. Félre húzta a kukucskáló reteszét és bepillantott a cellába, ahol az író feküdt hosszú idő óta. Egy lift baleset után bukkantak rá hónapokkal ezelőtt, emlékezett vissza, majd mikor egy szót sem tudtak kicsikarni belőle, behajították ebbe a sötét zugba és magára hagyták. Elvégre, mi értelme van a néma mesélőnek?

Most mégis felszólalt és közölte, meg akar mosdani, mert attól fél, rászáradnak az emlékek, így az ember lavort és szivacsot ragadott, hogy könnyítsen a vendégen.

Visszahúzta a reteszt, felnyitotta az ajtót és odalépett a megtört alakhoz, aki összegömbölyödve feküdt a sarokban és letette mellé, amit hozott.

Körbepillantott a cellában. Szabályos körök ezreit festették fel a falakra, a plafonra. Ötlete sem volt, mivel készültek, de minden körben arcokat fedezett fel. Vidám, kreatív alakoknak tűntek, a körök körül pedig gyűrűk íveltek, kinek cikkelyekre osztva, kinek töretlenül egyben. Minden más gyűrű különbözött a többitől, mégis, az ember egységét fedezte fel az összesben.

Az író most ott állt mellette, ki tudja, talán itt tartózkodása óta először egyenesen, büszkén, beesett, most mégis dagadó mellel. Felkapta a vödröt és kiöntötte a tartalmát.

- Tiszta vizet kérek. - mondta, s útjára engedte az őrt, aki becsukta maga mögött az ajtót és bosszankodva, mégis megértéssel a szívében ment, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

Őrült tombolást és hörgő üvöltést hallott a folyosó végébe helyezett cella falain túlról. Nem mert a közelébe sem menni az ajtónak, ezért kerülő úton kereste meg a forrást. A korábban sötét  falak, mérgezően meleg színek minden egyes lépésével élénkebbé váltak és úgy tetszett, mintha kedves fények futnának a folyosó falain.

Lassan megérkezett a forráshoz, s most nem az állóvízből merített, melyet megsavanyított már a bukás, ami párolgott a padlóból. Egyenesen a forrás szájához tartotta és megtelítette a vödröt, majd félre tette és kimosta a szivacsot is.

Mikor visszaindult, a folyosók hangulatát teljesen másnak találta. Az élet kacsintott rá, miközben a falak pulzálni kezdtek. Lüktetésük egyre erősödött, ahogy odalépett az ajtóhoz. Ismét felnyitotta az ajtót, az író pedig egy újabb kör megfestésével végzett ép, majd felé fordult.

A körökbe futottak a fények, amiket a cellasorok mellett és a forrásnál is látott. A folyosó végéből érkező üvöltés ugyan néha erősödött, de mintha szelidülés szökött volna a hangszálak közé, kevésbé volt borzalmas a fülnek és a léleknek. Persze simogatásról szó nem volt, de amint a körök és gyűrűk megteltek élettel, a cikkelyek pedig táncolni kezdtek a profilképek körül, az egész hely viselhetőbbé, élhetőbbé vált. Átnyújtotta az írónak a vödröt, aki mocskos mesztelenségében, mégis frissen visszanyert méltóságában vette át azt.

- Köszönöm! - mondta, majd kiemelte a szivacsot és elkezdte magáról szégyenét lemosni.

Az ember csak nézte, amint a koromfekete bőr ismét kezdi visszanyerni rendes színét, majd mikor úgy tűnt, sikerült megmosni testét, az író fejét a vödörbe merítette, ott dörzsölte tovább magát. Később ismét kiemelkedett és élettel teli tekintetével nézett az emberre.

Megtisztult, elmosta szégyenfoltját. Rettegése vele maradt, de ez rendben volt így.

Mire visszalépett a folyosóra, a falak szinte világítottak bájos erezetükkel, melyek egyre csak duzzadtak minden egyes dobbanással.

Egy másik lépett elé.

- Uram, egy alak van a bejáratnál.

- Hol?

- A bejáratnál, Uram!

- Van ide bejárat?

- Igen uram.

- Kínos. És mit akar? Csak nem belépni önszántából?

- Olybá tűnik uram. Meglehetősen kínos. Azt hiszem, hozzá jött. - mutatott a fény forrására. - Azt mondta, itt az ideje lekoptatni a rozsdát.

Az ember gondterhelten rántotta félre a reteszt.

- Állítólag látogatója érkezik. Számít bárkire?

Kedves kacaj előzte meg a választ.

- Engedjék be az elnök urat. Azért jött, hogy elmújjon. - azzal visszafordult a köreihez és tovább ívelte őket pompájukban.

---»

101

A Star Wars VII. premierre kocsival megyünk. 

És én fogok vezetni. 

--->

Fordulj meg, ez a mögötted lévőnek szól

Legyőzhetetlennek tűntem a sötétben míg te le nem kapcsoltad a villanyt és ki nem derült hogy végig világos volt

Mostmár legalább értem mi vakított meg és miert püföltem mérgemben a falat

Ami torkomon akadt és köhögtem és röhögtem kínomban

De azért közben mosolyogtam, mikor nem tudtam eldönteni 

Forr e víz vagy szemerkél az eső

Mindegy, a hullám nullán marad ha egyedül kell evezned

Hanyatvágtalak mikor átcsurogtunk a zsilip alatt

Azt mondta a halőr, mi még beférünk

Aztán vigyorgott mikor zátonyra futottunk

Téptem egy hervadt vizirózsát majd eltéptük

Legyőzhetetlennek tűntél a fényben míg ki nem tekertem a körtét és be nem árnyékoltam a sötétet

A körtét a gyümölcstálba dobtam

A gránátalma biztosító tű nélkül hevert mellette de igazából már mind szerettük volna hogy felrobbanjon az összes narancsfélével együtt 

Amit utáltunk vagy szerettünk de inkább utáltunk 

Az mind mosolygott és hergelt minket

Minden az én hibám

Minek akarok én szakadt kötéllel húzóversenyt

Sivatagban vizespóló versenyt

Anyáink szeme láttára felesezős versenyt szervezni

Mikor egyikünk szervezete sem bírja már ezt szusszal

Nehéz faképnél hagyni a múltat egy tükörteremben

--->

"Népszerű ragadozó"

Finoman doboltam a kormányon, miközben az alagútból kiszáguldva, óriás sárkánycseppek alá vezettem az autót, amik most üvöltve kopácsoltak a szélvédőn. Az istenek felkavarták az eget és most karcsú villámokat táncoltattak az emberek földjein. Cseppeket fialtak, bevetették őket és hidegvérrel nézték végig, amint szertefoszlanak a kétségbeesett tekintetek előtt.

Egyik csapás követte a másikat, a földek pedig megremegtek az istenek súlytása alatt.

Ott ült mellettem és szemei mindent visszatükröztek. Kínt és bánatot, örömöt és gyönyört, múltat és megtagadott jövőt, megrekesztett időt. Feszült tagadással és felhúzott lábakkal figyelte amint a természet megbontani kezdi ezt a képzelt világot.

Az istenek a dacra makacs pusztítással válaszoltak, ezért tovább ostromolták a világot onnan fentről, ahonnan biztonságban üzenhettek anélkül, hogy arcot kellett volna rendelkezéseikhez társítani.

Kereszteződéshez értünk, nekem pedig döntenem kellett a kormánnyal, merre megyünk tovább. Felvettem a hatalmasok ütemét, velük együtt doboltam el a világvégét. A fény felé fordítottam az autót és ráléptem a gázra.

A következő csapás minket ért, az autó pedig az égbeszökkent és forogni-pörögni kezdett.

"Gergő, ezt te basztad el!"

Zilálva ébredtem.

Szeretem a romokat. Szépek. Nem csak emlékezni segítenek. Ők maguk is emlékeznek. Mint az ezer éves fa, ami mindent látott. A romról is tudod, hogy tapasztalt, bölcs, hiszen oly sok minden sürgött, forgott körülötte. Csakhogy romok nem léteznének építmények nélkül, amiket leromboltak. Lehet őket szeretni, lehet hozzájuk ragaszkodni, de kerülhetetlen az a pont, mikor minden fénykép, minden emlék, minden csetbeszélgetésről készített screenshot, a gyengén megírt versek, minden halott dolog unalmassá, túlságosan mozdulatlanná, üres szépséggé válik és rájössz bazdmeg, hogy itt az ideje, hogy a tekinteteddel kiszolgáld az élőt.

Mert hogy a romoknál csak a rombolást szeretjük jobban, hogy a toporzékolásunk látványos és eredményes legyen.

"Gergő, nem ábrándozunk, látom ám, hogy máshol jár az eszed! Hegymenetben vagyunk, told rá az ellenállást, tartsd a tempót!"

Persze, próbálok én fókuszálni.

"Tudod, nem minden rólad szól!"

Csak nem értem, miért van még mindig tejcsoki íze a számnak és miért tartom az utolsó néhány kockát az ágy mellett. 

Vagy épp miért áll egy halott szál virág az asztalomon.

"egy inverz univerzumban neked én kellek.

te vagy tele kérdésekkel,

én pedig viszonzatlan érzésekkel."

Mondjuk viszonzatlan érzésekkel én is tele vagyok, inverz univerzum pedig létezik, sőt, állítólag, mikor a világegyetem összeesik, kifordul majd magából, az anyag anti anyag lesz, az anti anyag anyag, de félek én még itt is makacsul vicsorgok majd vissza az istenekre és kérem majd őket, sújtsanak le rám mégegyszer, ha mernek!

Milyen érzés lehet lekésni egy vonatot, majd később a sínek mentén véletlenül rátalálni a kisiklott mozdonyra, mellé telepdni és bármi jóra számítani?

Addig beszéltem a pofára esésről, hogy a metafóra megköszönte az előadásomat és hellyel kínálta a szószerintiséget. Hullanak a keretek.

Hullik a keretes narráció, a szemüvegek, a csatasorba állított, minden-mindennel összefügg narráció.

"Mindenki (!!!) imádott. Hihetetlen vagy :D"

Tudom.

Milyen érzés lesz erre a tévedésekkel teli időszakra visszagondolni riporterként, apaként, tanárként, íróként, űrutazóként?

Szeretném megkérni a kétségeimet, hogy tartsanak ki mellettem akkor is, mikor felülemelkedek azokon a dolgokon, amik most szerepzavarukkal kézenfogva a nyakamon ülnek. Le kell ráznom a láncaimat, mielőtt hozzájuk szokom.

"Amerika Kapitánya jó lesz?"

Jó volt!

Mondjuk a film annyira nem, a viselet annál inkább!

60-40!

Szeretnék befolyáspont térdeltetéssel hírnevet adni körönként 3x, vagy csatánként 1x.

Szeretnék elfogadni, beépíteni.

Szeretnék megbocsátani magamnak.

Szeretnék besétálni úgy a körépületbe, hogy nem érzek séertődöttséget. Szeretnék úgy a plecsnire, a Bocs szemébe nézni, hogy nem a bomlás veszélyét látam és a régi szép időkre is csak akkor gondolok, mikor a jövőre gondolok.

Szeretnék úgy zárójelbe tenni, hogy nem kattogok azon, hogy miért nem látom most, hogy fáj, miközben biztos vagyok benne, hogy később fog.

"Akkor kellett volna abbahagyni, mikor megláttam, milyen színű a szemed."

Változóan vélekednek erről az emberek. Kinek kék, kinek zöld. A Simjeim és egyéb avatarjaim általában zöldet kapnak.

A Sárkánylovag pedig pirosat. Nem értem, hogy fordulhat elő, hogy mostmár neki is világít a tekintete.

Mit művelek én?

Kallódó beteljesedés, gyönyörű kiégés. Állítólag meg kell halnod párszor, hogy igazán élni tudj, de már azt is hallottam korábban, hogy ha a poklon mész épp keresztül, menj csak tovább.

Ne egyél sajtot délelőtt!

Ezt felírom!

Tudjátok, van az a sárga sapkás törp, aki a törpapánál is öregebb. Na, ő lettem én, besárgultam az irigységtől, miközben néztem azt az énemet, aki alapvetően belátta, hogy az határoz meg minket, ahogy reagálunk a bajra.

Addig fog a jelentéktelenségem és a mindenhatóságom viaskodni egymással, míg ki nem békülnek és össze nem fognak ellenem.

De addigra már mindegy lesz, mert érdemben veszem majd fel az istenekkel a versenyt tombolásban.

---»

Flood

"The goal is not to avoid getting wet

The goal is to not get washed away"

--->

- Mit csinálunk, mikor rémálmaink valóra válnak?

- Tovább álmodunk. 

update: Nem jó tovább álmodni, folyamatosan csak ötleteket adok az ördögnek.

--->

Fire and fury

And so I've dealt with the struggle as I always have. With peace and serenity. There is no theatrical showdown. No final truth that was hidden, no important tiny detail lost in the frog.

Funny how the thing that was supposed to agonies me and devastate my ego for good actually freed me, cut my chains loose. 

It didn't kill me. If anything it redeemed me. 

I'm glad I was able to love. This isn't proof of burn out. Quite the contrary. No matter the fall and failure I'm still that emotional control freak charismatic basterd I always was. 

Time is a flat circle. This one is complete. And boy was it my personal record. 

Time to get up from the dirt. This quarter life crisis nearly cost me my character. Sure it came handy to evaluate myself and ask a series of core questions, but one must realize when there is nothing more to gain from suffering and self-generated pain. 

Licking imaginary wounds is so last year. 

And with that my friend, this phase has come to a conclusion. There is a war out there I do not care to fight. 

This is not a let go but a different grip. Holding on to something dear without expecting anything in return. A noble cause. 

I only wish that she will evolve and step her game up and wink at the demons. 

"Once there was only dark. If you ask me, the light's winning."

--->

Napsütés

A legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam, egy haldokló csillag volt

Ha végül ő is enged az omlásnak, én miért ne tehetném meg egyszer,

mikor kiragyogtam magam

és hagytam

hogy sütkérezz alattam

míg jólesik

vagy elpirulj tőlem

mikor megesik? 

A legfélelmetesebb dolog az univerzum születése volt

Ha a semmiből lettem én is és te is, ha rend lett a káoszból

Mondd, hogyan törhetnék ki ebből a pátoszból?

A legnagyobb rejtély mindig is az idő volt

Szüntelenül, megállíthatatlanul kezdte ki, s hagyta magát

Hogy kitaláljuk, mérjük, megéljük

Képzeld ha pihenne

Nem halna meg csillag

De meg sem születne

---»

Előkészítés - Második rész: Az elfordulás

Kedves ridegséggel próbált a kórház aulája vigasztalni, miként letelepedtem a bejárattal szemben töredező lépcső egyik fokára. Többször körbekémleltem a teret, mindannyiszor beteljesítve gyanúmat: sehol senki.

Lámpák, automaták zümmögtek, a messzeségben néha hallottam neszelést, összességében mégis kihalt a korház. A látogatókat és nappali műszakban dolgozókat szélnek eresztette, a betegeket és vigyázóikat pedig magába zárta az estére.

Egy kedves, köpenyes néni feltűnt a horizonton egy pillanat erejéig. Kötelet ragadott és kifeszítette azt két korlát köze a bejárati ajtó után közvetlenül. Félúton tábla lebegett és hirdette a következő látogatási lehetőséget, amihez ki kellett már várni a nap felkeltét. A beakasztás után a néni kedvesen rám mosolygott, integetett és eltűnt.

Ismét körbenéztem, megint megbizonyosodtam magányomról, majd kibontakoztam az ölemben heverő cipős doboz öleléséből és felnyitottam. Gyermekkorom hőse, Tapsi Hapsi vigyorgott rám lapát fogaival és elálló füleivel. Plüss természete ellenére nem megölelni kívánta az ember, sokkal inkább egy lendületes pacsira invitálta volna szíve szerint. Bundáját némileg megfogta a mellé nagy gonddal behelyezett, sőt mi több, bemetszett szál virág.

- Egy szál jobbulást virágot szeretnék kérni. - mondtam korábban a virágosnak, aggódó kapkodással. Az aluljáró modern civilizálatlanságában minden kapható volt, amire, eddigi sejtéseim szerint egy enyhe fizikai sérüléssel rendelkező embernek szüksége lehetett ahhoz, hogy elmosolyogjon, és elég hormont termeljen ahhoz, hogy figyelmét elterelje a bibijéről.

- Milyen az a jobbulás virág? - kérdezte a virágos. - Rég láttalak egyébként, merre jártál?

- Rég volt alkalmam virágot venni bárkinek is.

- Most volt nőnap!

- Jogos, de édesanyámnak az otthonunkhoz közel vettem virágot. A temető mellett. Mindegy is. Szóval valami olyasmit szeretnék kérni, amitől a másiknak jobb kedve lesz, de semmi komoly elszállás, meg romantika nincs benne.

- Van itt ilyen szép sárgás rózsa, egy szálon van sok pici fej.

- Tökéletes lesz. Megoldható, hogy ebbe a dobozba - raktam fel a virágos pultjára a cipős dobozt - rakjuk, méretre vágjuk? - kérdeztem, és felnyitottam a dobozt.

- Milyen kedves nyúl! - vigyorodott el a virágos, majd megnyugtatott, hogy semmi akadálya és tüstént vagdosni kezdte a szál virágot minden irányból, míg végül tökéletesen be nem illeszkedett a kompozícióba.

Minimális kreativitásról tettem tanúbizonyságot, miközben egy idióta tábla csoki és egy szerencse kaparós sorsjegy került a tulajdonomba és bele a dobozba.

A kompozíciót átalakítva, a virágot és Tapsit a szélén kitámasztva rendeztem újra most a doboz tartalmát, majd nagy gonddal, immáron nyitva helyeztem vissza a lépcsőre, magam mellé.

Azon kaptam magam, hogy cserepesre rágom a számat és alapvetően feldúlt vagyok. Az óriási aulában való magányos létezés teret engedet a gondolataimnak, akik hálátlan szeretőként martak belém, futottak el, majd még indulatosabban, következetlenebbül tértek vissza. Éretlenek, meggondolatlanok voltak, mint a valódi szeretőim.

Percek teltek el ebben a kínos agyalásban. Azt mondják, azok az igazi barátaink, akikkel nem kínos a csend.

Nos, gondoltam, itt lenne az ideje megbarátkozni magammal.

Ekkor, valahol a hátam mögött, óriás, csúnya BÜFÉ felirat mellett feltárult a lift ajtaja és valaki elkezdett közeledni felém. Tekintetem legszívesebben a tarkómat fúrta volna át, hogy anélkül szemlélhesse a terepet, hogy a fejemet irányba kelljen fordítani, de az anatómiai képtelenség miatt megelégeltem a magam elé bámulással. Az ilyesmi általában érdeklődést váltott ki az emberekből, én pedig szerettem az érdeklődő embereket. Általánosságban véve elmondható, hogy a kérdéseket feltevő, nyitott emberek legtöbbször az orruknál fogva vezethetőek. Túlságosan leköti őket a saját perfomanceuk és ritkán gondolnak abba bele, hogy a másik számít rájuk, provokálja őket.

Abban bíztam, hogy a tekintetek akkor találkoznak majd, mikor a kötelet le és visszaakasztva kénytelen lesz az illető felém fordulni. Ehelyett a léptek indokolatlanul közel értek a lépcső azon részéhez, ahol tanyát vertem, a hozzájuk tartozó fenék pedig helyet foglalt mellettem.

- Sikerült megtalálni? - kérdezte a doktor, akivel az egyik osztályon, szerencsétlen bandukolásom során futottam össze. Készségesen fogadta kérdéseimet és legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni. Udvariasak voltunk mind a ketten, így nem volt annyira bosszantó átvergődni a felesleges perceken.

- Abszolút nem.

- Nagy kár.

- Nekem mondja?

- Szép kis ajándékdoboz. A húgának hozta egyébként?

Váratlan cukkolás érkezett a doktor úrtól, akire itt ücsörgésünk óta először emeltem a tekintetemet, harmonikaszerűen összeráncolt szemöldökkel, mély vágással a homlokomon.

- Megbocsát?

- Csak azt kérdeztem, hogy a kishúgához érkezett-e. Na, ne nézzen így rám, mint akit még nem próbáltak letargiájából humorral felrázni. Kér egy italt?

- Tessék?

- Maga nem csak ügyetlen, de süket is ezek szerint. Azt kérdeztem, szeretne-e bebaszni?

Hátrahőkölve vettem szemügyre a doktort. Ugyan az az arc és test érkezett meg ide mellém, mint akivel a nőgyógyászaton találkoztam; sűrű, rövidre vágott borosta, csepp alakú fej, a kopaszodás még meg nem érkezett ígéretével, megértő barna szemekkel, határozott ajkakkal, enyhén sápadt bőrrel. Egyetlen helyes választ ismertem erre a kérdésre.

- Persze.

A doktor úr csettintett kettőt, majd egy inas kezdett el lesietni a lépcsőn mögöttünk. Megkerülte párosunkat, majd az orrunk alá tolt egy ezüst tálcát rajta két teli pohár löttyel, aminek a beazonosítására egyelőre nem tettem kísérletet.

- Két vodka-martini az uraknak. Hozhatok valami ételt is, vagy egyelőre beérik a lerészegedéssel?

- Köszönjük, én a magam részéről elégedett vagyok. Maga kér esetleg valamit?

- Isten ments! - mondtam, majd mikor kezdtem elveszíteni a szemem elől az inast, utána kiabáltam.

- ESETLEG HOZHATNA MAJD KÉSŐBB EGY SZENDVICSET, BECSOMAGOLVA, ELVITELRE.

- MILYEN SZENDVICSET HOZHATOK URAM? - kiabált vissza hasonlóan artikulálatlanul az inas.

- LEPJEN MEG!

- RÁNTOTT HÚSOS JÓ LESZ?

- AZT IMÁDNÁM, KÖSZÖNÖM!

Aztán eltűnt.

- Hol is tartottunk? - tette fel a kérdést a doktor, majd koccintásra emelte a poharát. Viszonoztam a gesztust, majd nagy gonddal lenyaltam az ujjaimra folyt nedűt. Ezt követően megízleltem az italomat és elégedetten bólintottam, miközben notbad fejet vágtam.

- Rendeltünk egy indokolatlanul erős italt a korház aulájában.

- Maga is tudja, hogy nincs olyan, hogy indokolatlanul erős ital.

- Ha látna néha bulikban, értené, mire gondolok.

- Oh. Értem én. Mégis, úgy gondolom, érdemes különbséget tenni az indokolatlan mennyiségű fogyasztás és indokolatlannak vélt arányok közt.

- Rendben, meggyőzött. Egyébként is, isteni ez a cucc.

- Örülök, ha elnyerte tetszését. Meséljen, hogy van a kishúga?

Próbáltam felvenni a legrosszallóbb arckifejezésemet, mindhiába, a szemtelen mosoly nem hervadt le a doktor arcáról. Nem tehettem mást, felvettem a labdát és pattogtatni kezdtem.

- Azt hiszem remekül. Mégsem tartották bent.

- Ez remek hír.

Pár percig csönd ült ránk. Hálás időszak volt ez, mert hozzászokhattam ahhoz, ami történik. Nem tudtam, mi volt az, de szokni próbáltam.

- Mit fog csinálni a virággal? - kérdezte később.

- Dühösen elhajítom a lakásban, miután hazaértem, másnap reggel megbánom, vízbe teszem és nézem, ahogy szépen lassan elhervad.

- Hálátlan lények, a virágok. Öntözzük őket, mégis elhervadnak egy idő után.

- Gondolja, hogy minden élet hálátlan?

- Mire gondol?

- Nos, ahogy én látom, a legtöbb lényt, ha kis ideig is, de gondozzák, mégis mind halállal hálálják ezt meg egy idő után.

- Igen.

- Mi igen?

- Minden lény hálátlan.

Megint elcsöndesedtünk. A doktor, miután lehúzta az italt, olyan messzire hajította a poharát, amilyen messzire csak lehet, hogy aztán elégedetten nyugtázza a robajt, amit a kihalt korházban keltett a szétrobbanása. Ismét csettintett, mire azonnal felbukkant az inas, aki szintén csettintett és néhány alak feltakarította a szilánkokat. Az inas ezután újabb kör vodka martinit hozott nekünk, valamint egy díszes csomagolásba bújtatott rántott húsos szendvicset.

- Nagyon szépen köszönöm! – mondtam az inasnak, aki meghajlással nyugtázta hálálkodásomat, intett a többi alaknak és ismét eltűnt.

Beszélgettünk és ittunk, egyik kör követte a másikat.

- Volt ez a lány egyszer - kezdett bele a következő történetbe, miközben hosszasan végig nyalt egy cigaretta papírt - a legtébolyultabb tekintettel, vita nélkül, hasonlót sem láttam azelőtt, vagy utána, megesküszöm a Hétre; nos, ez a lány - megállt egy pillanatra, hogy megfelelően sodorja a cigarettát és a különböző részeit összetapassza - egyik nap fogja magát, rettentő részegen felcsenget hozzám. Kiállok a gangra, hogy lássam, vajon képes-e megmászni a lépcsőt. - öngyújtott vett elő és meggyújtotta a cigarettát, mélyen beleszívott, mielőtt tovább adta, majd kifújta a levegőt - és akkor látom, ahogy halad a gangon, hogy fogalma sincs, mit csinál. És tudja mi a leglenyűgözőbb? Fogalma sem volt, mit jelent, fogalmatlannak lenni. Nem volt meg az igény benne, hogy tudatos cselekvő, következetes szereplő legyen. Megmászta a lépcsőt becsülettel, útközben kontyba fogta fenékig érő haját, majd az ajtóm és előttem megállapodott - ekkor visszakapta a cigarettát, de nem vette ki a kezemből; oda hajolt az ujjaimhoz, lágyan a szájába vette, mélyen megszívta, miközben az égbe emelte a szemöldökét, majd némi köhögés után folytatni próbálta a történetet - emlékszem, csak néztem őt és azon agyaltam, mi most a fontosabb, hogy a szívem, vagy a farkam majd kiugrik a helyéről. Ő pedig csak vigyorgott, megharapta az alsó ajkát és azt mondta: jó estét kívánok, Doktor Úr!

Türelmesen vártam, hogy kibontakozzon a cselekmény. Az őrültséghez nekem nem volt elég a részeg felcsengetés. Olyannyira hozzá voltam szokva a meggondolatlan látogatókhoz, hogy a lakótársaim rutinnal álltak kapuőrt, miközben én durmoltam tovább. Éjjelente manapság kétszer, háromszor riadtam fel ijedten álmomban, azonban ezek sosem a külvilág zajai miatt, sokkal inkább belső tombolásaim miatt következtek be. Odabent háború zajlott, talán ezért voltam napközben fáradt. Miközben más ember pihent, én az ismeretlennel küzdöttem.

Persze tudtam, az igazi őrültek a csengőn zongorázók közül kerülnek ki végül. Mint a kishúgom.

Percekkel később elkerekedett szemmel hallgattam, miben nyilvánult meg a hölgy őrültsége. Azt hiszem, akkortájt veszíthettem el a fonalat, mikor nőgyógyászati segédeszközök kerültek elő, mint potenciális játékszerek.

Talán csak a képzelet játéka volt, de az egyébként is szerény fények kezdtek visszahúzódni, s úgy tetszett, már csak a lépcsőnket világítják be a lámpák megfelelően. A doktornak nem volt szüksége a figyelmemre, a történet életre kelt, vad gesztikulálása és közös tompultságunk pedig édesanyáinkkal folytatott telefonbeszélgetések szintjére űzte a társalgást.

A dobozra pillantottam. Nem tudtam eldönteni, hogy a tartalom, vagy a gesztus miatt érzem magam kisebbnek. Persze, testhez állóbb lett volna, ha borral és egyéb tartalommal töltöm meg a dobozt, de végeredményben ugyan itt kötöttem volna ki, ami pedig a kalandot illeti; az ajándékok, olyanok, mint az álcák. Bármennyire igyekszünk, rólunk adnak képet végső soron. Elnézve a kaparós sorsjegyet, a csokoládét és a virágot tartó gyermekkori hősömet, azon kaptam magam, hogy elégedett vagyok az önképpel, az elutasítással együtt is.

Ettől persze jól még nem éreztem magam.

- Aztán kipattant a kádból és lelépett. Úgy nyelte el az éjszaka, ahogyan előtte ő engem. - fejezte be a történetét.

- Ki volt ez, Doktor Úr?

- A Fehér Hajú Lány! Írta, Szűcs Gergely.

--->

Előkészítés - Első rész: A szembenézés

Az történt, hogy belefejeltem a betonba. Látványosan. Voltak pillanatok, amikor elhittem, hogy sikerülhet nem nem voltak aztán olyan pillanatok is, ezeket szégyellem a leginkább, mikor tudtam, hogy nem megy és úgy döntöttem nem, nem döntöttem, hogy sodródom az árral.

Nem szabad sodródni az árral, pláne nekem nem, aki hajlamos hullámokat generálni habtestével és túláradó személyiségével. A felelősség, ami az enyém, és amit a lámpásom sem tud rólam lefejteni, hála a Hétnek, túlmutat azokén, akik körülvesznek engem. Többnyire. Ennek az elfogadása, belátása korábban is beérett már, de fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Ha természetem ritkaságáról kezdek el beszélni, akkor túl öntelt vagyok, ha pedig narcisztikus vergődésbe konvertálom ezeket az energiákat, akkor egy szenvedő majommá válok, aki visít a ketrec mögött.

Ha már hőskultusz, akkor nyugodtan állapodjunk meg a felelősségnél. Mindannyiunktól annyi várható el, amennyit képesek vagyunk a közös együttlétbe, szociális csapatjátékba beletenni. Felszabadít ennek a belátása.  Fú, sok minden felszabadít; az utolsó pofon, ami akkora volt, hogy majdnem bent tartottak a kórházban, ahová látogatóba mentem, vagy épp az első munkahely dicső kudarca. Sok más gúzsba köt, de azt érzem, enyhül a fogás, nem lehet ezt sokáig tartani.

Dolgom van. Kipróbáltam a hirtelen túllépést és csobbanást és jelentem, sikerült picsást ugrani egy jeges medencébe. Azóta hisztizek a tükrön vergődve, hogy jajj a farkcsontom, jajj a farkcsontom. Kiábrándító kép, becsszóra. Aquamanhez még sosem hasonlítottam magam, erre tessék, ez is összejött.

Most, hogy a gólyabálon elindított szálak mind elvarródtak, akarom mondani, elégett a végük, összegabalyodtak, eláztak, megrágták őket, csomót kötöttek a végükre, érdemes visszatekinteni és levonni a következtetéseket.

"- Mit tanultunk mindebből?

- Nem tudom, Uram!

- Én sem tudom, bazdmeg. Talán, hogy nem szabad ilyet többet csinálnunk.

- Igen, Uram.

- Baszódjak meg, ha tudom, mit csináltunk.

- Nehéz megmondani, Uram!"

Ennek fényében haladunk tovább, mindenesetre, retrospektív azt látom, esélyem sem volt. Szóltam mindenkinek előre, hogy az elmúlás komoly para - a legtöbben azt sem tudják, miről beszélek, hiszen csak egy elmúlást élnek meg, azt viszont egész életük során folyamatosan - de csak legyintettek, én pedig megpróbáltam megfelelni nekik és szépen próbáltam újítani, tovább lépni. Valaki odaléphetett volna hozzám a bálon, percekkel az elköszönés után és közölhette volna velem: „Öregfiú, csak nem kellene elragadtatnod magad. Épp lapozni készülsz, tedd le azt az óriás filcet, kár lenne rögtön mindent összefirkálni!"

A régi és az új Istenekre mondom, ha visszatekernénk az időt, azt hiszem, elkövetném ugyan ezeket a hibákat. Az indulataim határoznak meg még akkor is, ha túlságosan is távol tartom magam az indulatáttételektől; a hamis rugókat kerülöm, az igazakra viszont igyekszem tüstént rápattanni, aztán megint csak hisztizni a jégtáblán. Azt hiszem, a tény, hogy retrospektív nem volt esélyem, nem azt jelenti, hogy a megkezdett kalandok kapcsán kudarcra voltam ítélve, hanem hogy nem volt esélyem nem elkezdeni a kalandokat.

Képzeld el azt a kínos pillanatot, ahol most feléd fordulok és megtöröm a negyedik falat. Mélyen a szemedbe nézek, miután kényelmesen elhelyezkedtünk és, ha már én átmeneti örömöt lelek a felszabadulásban, átnyújtok neked is ebből a szabadságból egy keveset és egy picitmegenyhülünk. Fontos pillanat ez, mert önironizálás nélkül vagyok képes ezen a ponton mosolyogni saját csetlésemen, botlásomon. Belátásom szerint ez pedig igen keveseknek adatik meg, mármint, hogy screenre kipakolva, könnyeden nézzenek szét, mit látnak magukban és maguk körül. A legtöbb narratíva igencsak görcsös és néhány kihelyezett sarokponthoz olyan feszesen ragaszkodik, hogy csak na!

A negyedik fal áttörését persze nem csak melengető farkasszemezésre szeretném felhasználni. Ez csak addig a pontig fontos, amíg el nem képzeled, ahogy ott ülünk egymással szemben és az egész nem lesz kínosan, zavarba ejtően szórakoztató.

Szóval esélyem sem volt esélyesnek lenni, két marékra dobáltam be a piros pirulákat. Kiköltöztem a komfortzónámból olyan messzire, hogy félő volt, vissza sem találok többé. Azt mondják, ott, kint kezdődik az élet, ott vannak a dolgok, amiért érdemes élni a kint talált életet. Aztán ha odamegyek és megszokom, akkor hirtelen normálissá, értéktelenné, értelmetlenné válik? Nem biztos!

Az a baj, hogy végső soron minden okos ember, pszichológus, filozófus ugyan arról beszél, Szókratésztól Coelhoig. Évezredek alatt egyetlen bölcseletet termelt ki az ember, ez pedig így szól:

A Fehér Hajú Lány

írta: Szűcs Gergely

--->

Inverse

We promised each other

to take care of ourselves

Instead of promising ourselves

To take care of each other

--->

Deal with the darkness

And I said to the darkness

"Go away"

"Mayhaps

But with a delay"

It replied

And I lied

That I can do this

till the end of time

For my prime

hangs in the balance

"Leave her alone"

I asked the darkness

"Let her nest and her heart rest

Redeem and be clean"

"Indeed it needs be cleaning"

The darkness replied

"But what about your filth and shadow

Will you set that aside?

For your shadow is as dark 

As any men's

The danger you carry

No innocence"

"Hence I shall stay away

Myself

That's what she hopes anyway

Herself"

"A deal can be cut"

The darkness said 

"But make no mistake

Gentle care I take

For if you show up

I owe you a chase

For you to retreat

There will be no base"

"My soul is for you to eat

Should I skip a beat 

And tremble upon her, gamble away what is left after the theft"

"What you aiming at is bold

The trick you try too old"

Said the darkness

"No tricks whatsoever

I am condemned forever

But how can I trust you

That you'll keep your word?"

"Oh the beauty of it

That bit by bit

I shall doubt you

No insurance 

Just blind trust

Leap of faith in the dust"

--->

pomelOFF

A pomelo a kedvenc gyümölcsöm.
Sokan látták már a polcokon, fogdosták is, de kevesen ettek belőle.
Sokan azt hiszik, közönséges narancs, vagy mandarin, pedig nem.
Nagyon hasonlít rá és közeli biológiai rokona a grapefruit, amit utálok.
Nagyon nehéz meghámozni.

Legutóbb is, képzeljétek, nem sikerült; megvágtam magam, a seb pedig elfertőződött.

Még szerencse, hogy az alkohol fertőtlenít!4!!

Es milyen kar hogy nem vagyok szomjas. 


--->

Tapasz

Én vagyok

Az eltaszított boldogság

A csalódott rokonság

Figyelmeztetésnek komolytalan

Hódítónak bizonytalannak

Bizonyulok

Én vagyok

Az édeskés méreg

Amitől erősebb a kérged

Te vagy aki kikeversz

Húzóra húzol

És az ágyamban heversz

Én vagyok

A menekülő út a visszapillantő tükörben

Mentő angyal saját gödörben

Kiégett nem dohányos

Botrányos magatartással

Én vagyok

Aki nem leszek

nem hiszek

Pedig Hívő voltam

Én vagyok

A kedvenc gyümölcs tartója

A legszebb versed margója

Udvarlovon ügető süket lovag

Tróntermi kivonat

Büszke trófea

Szomorú tréfa

Én vagyok

A makacs önsajnálat

Az önző bánat

Az örök kín

A hím akinek nem adatott meg hogy megadassa amit akar 

A rím ami reszketve hadar

Én vagyok

A be nem vett drog

Az elhajtott szerető

Én vagyok

A bevett drog

A megtartott szerető

Én vagyok

A könny amit csúfolsz

A csepp amit morzsolsz

A kivetített méreg 

A csaló féreg

Két nap és mindegy 

Mi leszek

Veszek-e egy mély levegőt 

Felébresztem-e a delelőt

Vagy hagyom hogy felettem a burok

A nyakam körül a hurok

Szoruljon össze 

Miközben visszasírsz

Én voltam

A csoda amire néztél bambán

A veszély amitől féltél rondán 

Gúsbakötött, rúzzssal írt búcsúüzenet a számon

Zöld folt a karomon, vagy három

Én vagyok

A sikertől való rettegés ami a sértődés luxusába kerget 

Fergeteges ez a tettetés ami egy igaz szívet sejtet

Én vagyok

A csók ami közkincs

Ha nem vigyázol rám

Kár hogy nincs 

Elég erőd hozzám

Tapasztalat híján vagy

Te a korán feltépett 

Ragtapasz

--->

bál

Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is? Van barátnőd? Friss a szakítás? Fáj még? Csak dugni akarsz, vagy beszélgetni is?


--->

Hideg kék tűz

Kint Ezernyi hang

Üvölt rám 

Fejem ürességtől pang

Cserben hagy

Megcsal a bánat

Kínnal hál

Csak a múlás tart ki, meghálál

Csábít a kudarc, régi ismerős 

Magával húz, tetszetős 

Mond el nekem miért nem hagysz Te is magamra?

Bírom én egyedül, szavamra

Csak az eltűnés riaszt,

Vállamon sárkány virraszt

Mérget csepegtet a fülembe 

Sziszeg bosszant

Mélybe húz

Eregeti magát miközben én hitegetem magam

Hideg kék tűz 

Király kék vér

Az elmúlásom nekem nem, csak neked létezik

Mond el félsz-e tőle 

A sárkánytól

Mit kezdesz vele nélkülem?

--->

I'm the hero villain of the story, I don't need to be saved.