Rukkola puszi

Jegyzet

"Látom a fényt az alagút végén. De miért van két dudája?"

"Ha szeretkezem, szomorkás leszek; ha írok, szégyellem magam; ha gondolkozom, félni kezdek"

"It's everyone's privilege to fight for a better world"

--->

Agria - Aquincum közvetlen metró járatot követelek!

--->

bingó

- Olyan volt, mintha egy furcsa Californication jelenetbe lennék, Watson!
- Te folyton furcsa Californication jelenetekben vagy, Watson!


--->

Csapnivaló

"Nem fogom végignézni, ahogy még egyszer tönkremész!" - hallottam újra a hangot a fejemben, visszhangozva a barlangfalakról. Mikor az első leszakadó tömb csókja kinyúlt felém, lehunytam a szemem.

Fülledt ébredés volt az enyém a víz partján, amint folyamatosan vízzel locsolták arcomat.

- Hahó, ébresztő! Minek nézed te a napot, elárulod nekem? - jött a türelmetlen kérdés egy alaktól, aki minden egyes szemtörlés után tisztában látszódott. A látvány mellékes volt, ami az azonosítást illeti; hangját azonnal felismertem. Magam elé tartottam a kezem, hogy kerüljem a káprázatot, a szemembe fröcskölt cseppeket és a nap sugarait.
- Remek lehetőségnek, kérlek! - válaszoltam oldalamra támaszkodva reménytelen védekezésben. A vízköpés nem állt meg, hiába volt egyértelmű: magamhoz tértem.
- Mégis mire?
- Hogy egész nap henyéljek és lógassam a lábam, ezúttal a vízbe! - mondtam, majd tüntetőleg hanyatt dőltem, s karommal eltakartam a szemem, arcom. Abbamaradt a locsolkodás, a kis tündér pedig elhelyezkedett mellettem, s ő is a vízbe lógatta a lábát. - Na szép, jöttél felverni, aztán az első szóra átpártolsz te is a lustulásra.
- Szó nincs lustulásról. Pihennem kell.
- Mit kell kipihenned?
- Utaztam, éreztem, feldolgoztam, nem ez most a lényeg.
- Mi a lényeg?
- Miért szomorkodsz itt a vízparton?
- Ki mondta, hogy szomorkodom?
- A hatalmas táblák, amik ki vannak melléd tűzve azzal a felirattal, hogy szomorú személy, rád mutató nyíllal, na, azok például elég árulkodóak.

Ezután csöndben maradt, én pedig felültem, hogy most először tisztább fejjel megnézzem magamnak. Ekkor valóban táblákra lettem figyelmes, amik a parton földbe szúrva szóródtak szét körülöttünk. Nyilak voltak rájuk rajzolva, mind rám mutatott. "Szomorú személy"

- De hát, télleg vannak itt ilyen táblák.
- Én mondtam.
- De hát, ez nem normális!
- Szóval?
- Mi szóval?
- Mondd el!
- Ez komolyan megtörténik? Mi lesz a következő? Neonfények kommentálják majd a reggeli merevedésem?
- Dehogy! Begerjedve te sem vagy állandóan. Ezek tartósak.
- Tartósak?
- Kinyögöd mi a bajod most már végre?
- Megkértem a kezét és nemet mondott.

Csak úgy kinyögtem végre, további kertelés és időszerzés mellőzése mellett. Most, hogy kint volt, valóban létezett, nem tagadhattam többé, hasztalan volt forgatni a fejem és nem szembe nézni vele tüstént. A tündér nem mondott semmit csak tovább figyelt, kecses henyélésében.

- Úgy éreztem, tudom, mit szeretnék kezdeni magammal. Fókuszban voltam, tiszta volt a kép. Összeszedtem minden bátorságom. Sok barátja támogatott ebben egyébként, sokan szerették volna, hogy összejöjjön. Szóval, nagy nehezen mustároltam magamnak elég bátorságot. Aztán ő egész egyszerűen gondolkodási időt kért, majd nemet mondott, azóta pedig szemtelen módon szeretőnek tart és azt kéri titkon, hogy örüljek, hogy egyáltalán vele lehetek. Még csak nem is hiteget, hogy majd, meg talán, meg egyszer. Nem kér türelmet. Szívesen szétteszi a lábát időnként, holott tudja, hogy másra van szükségem.
- Erre nem tudok mit mondani. - válaszolta a tündér, majd hagytuk, hogy a ránk telepedő csönd beszéljen pár percig.

Végigvándorolt tekintetem a henyélő társamon. Szárnyait magával hozta, s természetes, legalábbis számomra legmegszokottabb méretében mutatkozott. Szememnek kedves arányokat viselt magán most is, a vízpermet pedig megkapóan csillogott zöldes vonásain.

- Mi lenne, ha te is szeretőnek tartanád? - bökte ki végül felvetését valós határozottsággal.

Döbbenten néztem rá vissza.

"Nem fogom végignézni még egyszer, ahogy tönkremész!" - hallottam a hangot ismét, s ijedten kezdtem kapkodni a fejem. A "szomorú személy" táblák ritkábban népesítették a partot. Óriási sárkány repült el felettünk. Megállapodott egy hegy tetején, hatalmasat üvöltött, majd mikor beszakadni látszott alatta a föld, tovább szállt. A horizontról csak épp nem tűnt el. Szinte kimérten tartotta a távolságot. Éreztem, hogy figyel és nem értettem, hova tűnt hátáról a lovasa.

Visszafordultam a tündérhez, aki kétségbeejtően kezdett lenyűgözni. Játszi könnyedséggel hozzám vágott jó tanácsa ugyan nem volt teljesen új keletű, de csomagolása mindenképp sajátos volt. Valami megfogant bennem.

- Arányos kapcsolatok, kedvesem. Minden az arányokon múlik. Tégy magadnak egy szívességet és figyelj oda rájuk! - mondta, majd a folyó fölé repült, széttárta végtagjait, és csobbant egyet. Ahogy a víz elérte kecses testét, kuncogni kezdett.

--->

a galaxis körzői

Hideg, száraz barlangban ébredtem. Körülöttem ördögfiókák tűzgolyókkal vízilabdáztak lávafolyamukban. Sziszegtek, csipkedtek, karmolták, lerántották egymást a mélybe, majd a halandó élet illúzióját elkergetve engedték a másikat szabadon.

Kerestem a hangot, ami válaszával a következő sor kérdést vetheti fel, de a sopánkodó lények elnyomták a cseppkövek szavait. Némán ültem fel és néztem meg alaposan a táncjátékukat. A tűznek csak a fénye, s nem a melege ért el, sütkérezni csak a sugárzó dermedtségben lehetett. Képtelen voltam elhajolni a felém hajított tűzgolyótól. Mielőtt elolvaszthatott volna, az egyik fióka elém vetette magát és elkapta azt. Kiharapott belőle egy darabot, szikrát szórt szemével, majd ismét fejest ugrott az izzó áradatba.

A cseppkövek a plafonról rám meredtek és kérdőre vonva várták, mire készülök. Visszadőltem a hideg kőre és dobolni kezdtem a világon. Az ütemet nem én diktáltam; remegő lüktetést követtek ujjaim, én pedig kerestem a választ a véget nem érő miértre.

Őrült üvöltés hallatszott. A fiókák összenéztek, felszisszentek, majd elmenekültek a tűz örvényeiben.

Az üvöltés elhalt, a hideg kőre fröccsent láva sistergése is abbamaradt, mégsem szólalt meg senki, most, mikor kiabálhattak is volna akár, fesztelen.  Lehunytam a szemem. Tudtam, hiába tanulok meg úszni, ha az ártér elér, nincs menekvésem.

A szörnyű üvöltés velem együtt ütötte fel a fejét ismét. A szikra most lángra kapott, s miként ijedten kapaszkodtam talpra, úgy erősödött tovább.

Most még szomorú vagyok a szép előtt, most még fázom a melegben. Most még félek a sötétben. Most még belül alszom, a nyakamnál tartott huzat gombokkal.

Az újabb üvöltésbe a térdeimmel együtt a falak is beleremegtek. Cseppkövek évezredes nyújtózásukat törték meg a talaj felé mikor megtörtek és a mélybe pottyantak. Emelkedni kezdett a forró fürdő.

Most még tétlen vagyok. Most még toporzékolok. Most még mardosom a lelkem, most még heggé nyaldosom a sebem. Most még behunyom a szemem.

Most még zuhanok tovább.

De jajj nektek, ha földet érek!

--->

A szuszpenzió erejétől sajgok. 

--->

Krabla

Ma kifeküdtem a napra
úgy éreztem, engem néznek a felhők
szépen rám ereszkednek, merészkednek
nagyok voltak és erősek
mint amilyenek mi szerettünk volna lenni
mikor pici fiúk es pici lányok voltunk
mikor még úgy érdekelt az Én, hogy nem tudtam mi az
mikor meg úgy érdekelt a Te, hogy nem tudtam ki az.

Ma kifeküdtem a napra
a felhők űrhajók voltak
agyúikat rám szegezték és megkértek
szedjem össze magam a kedvükért
persze mikor mondtam, hogy oly sokszor
repültem volna el velük
nem mondtak semmit
csak te üzentél hogy nálatok
lenyitottak a rámpájukat és
esni kezdett az eső.

Ma kifeküdtem a napra
a minap nálunk is esett
de a kedvemért abbahagyták
hiába mondták korábban
hogy szeretnek bőgni
nem azért mert gyengék
hanem mert oly sokáig voltak hülyék.

Ma kifeküdtem a napra
legközelebb a holdra fogok.

--->

certain melancholy

you had to greet me with goodbye

with some greed in me all the while

tried to read your mind, it was so high

pages turned blue, letters had to fly

still ended up between your thigh

seemed to forget how to read all the same

couldn't understand the meaning, what a shame

lame excuse I know, but I had to try to

blame it all on you, else I'd had to end the game

put out the flame

frame you I can not

seldom I can stay on top

with that in mind

I might just have to stop

I suppose I'm tired of the unopposed challenges

they drive me near the edges

once I tip over it will be over for me

or i just decide to crush you instead of we

---»

XXV.

Életem első negyedévszázadának utolsó hónapja következik. Kívánjatok hozzá sok sikert. 

--->

apadó anyatej

“

I think you have the strength in you to do the things that must be done. Kill the boy, Jon Snow. Winter is almost upon us. Kill the boy and let the man be born.

”

- Maester Aemon

Zakó

Verőfényes napnak örvendhettek a főiskola hallgatói. A BKF közössége, közönsége  egy olyan csoport volt, hogy ha kihasználta a szép idő adta lehetőségeket, naphosszat tekergette az ember nyakát.

A vastag kabátok kedves elhagyásával ismét beköszöntött a feszülős nadrágok és kellemesen lengő pólók időszaka, a megfelelő hőháztartással megáldott lányok pedig egyenesen odáig mentek el, hogy szoknyával hozzák zavarba a férfiembereket. Komoly sikereket értek el ilyen téren, s hallgatótársaik, oktatóik és az arra tévedő járókelők egy emberként bólintottak vonulásuk során.

Gergely aznap mégis zakót választott viseletként. A holmi új volt, néhány napja szerezte be egy, az albérlete szomszédságában fekvő boltban, miután leszaladt egy kis gyros tálért, mindennel. A zakó merész színválasztással működött. Olívazöld volt az elnevezés, amivel a legmegfelelőbben körül lehetett írni azt a színélményt, amit nyújtott.

Tudta, a zakó sikere és ezzel komfort érzete azon áll vagy bukik, milyen egyéb holmikkal egészíti azt ki. Szerette a ruhatárát, a midcoretól és a hipstertől is elválasztotta pár árnyalat. Valójában a konzervatív ing nadrág felépítést igyekezett feldobni, jellemzően feltűnő színekkel, melyeknek szeretete természetéből fakadt.

Ezúttal fehér inget és sötétkék nadrágot választott a zakó mellé, amire a legnagyobb büszkeséggel, amivel ember csak közvetíthet hovatartozást, feltűzte a főiskola rektorától kapott BKF-es kitűzőjét.

Bár a részletek a helyükre kerültek, az összhatással elégedett volt, mégis motoszkált benne a gondolat, miközben átszelte a campust, hogy valami nem stimmel. A zakó önmagában, mint kategória volt neki talán furcsa, vagy csak félt, hogy merész színválasztása kapufa lesz és bohócként néz majd ki? Így vagy úgy, a fent említett jó érzéssel fordult meg a csinos lábak és keblek, kedves mosolyok után. Egy-egy villanás zavarba hozta. Az évek során annyi bohém partyt élt meg ebben a közösségben, hogy néha azon kapta magát, nem képes belátni, miért a széles vigyor és kacér tekintet, amivel szembetalálja magát. Talán az illető többre emlékszik egy korábban átmulatozott estéről, mint ő maga?

Ez most nem számított.

Helyet foglalt az ebédlőben, elrendezte környezetét, olvasásba kezdett és finoman elnyomta megjelenésével kapcsolatos szkepszisét. Amíg elterelte a gondolatait, könnyű dolga volt, a sorok baráti lelkesedéssel utaztatták el, jó messzire.

Néhány oldal elfogyasztása után kipillantott a Körépület ablaksorán. Ekkor vette Őt észre, amint kiszáll sportkocsijából, kezébe veszi bőrtáskáját és elindul a campus szíve felé, ami most, a kollektíva nevében dobbant egy nagyot.

Különös érzés fogta el Gergelyt, aki azon kapta magát, hogy a behatoló Alakot kíséri figyelemmel a következő sorok helyett. Volt valami megfoghatatlanul kifogástalan az Alak megjelenésében. A színek, formák, az anyagválasztás mind csatasorba álltak azért, hogy az eleganciának, a stílusnak és egyfajta erőnek megfelelő önkifejezést biztosítsanak.

Alfahímeken, magányos farkasokon, csoportokon belül betöltött pozíciókon és általánosságban a férfi nemen kezdett töprengeni, természetesen a női megítélésén keresztül. A popkultúra olyan sztereotip karakterekkel dolgozott, akik ha tökéletes küllemmel operáltak, ritkán kívánták a jó előre menetelét és legtöbbször émelyítően hatottak a nézőre. A fikció és a valóság is ritkán adott példát az erő olyan módú közvetítésére, ami egyszerre volt elismerésre méltó és tekintélyt parancsoló. Oly sokszor kapták felszínességen a kitűnő külcsínnel megáldott embereket, hogy alapvetés volt gyanakvóan tekinteni valakire, aki igazi modern úriemberként közlekedett.

És aztán itt volt Ő, mindennek az ellenpólusa.

Hetekkel ezelőtt, mikor a panaszkultúrának élt, beszélgetett bánatáról különböző karakterekkel. Egy irodában egy kedves alkalmazott meghallgatta szomorúságának forrását és bíztatta, beszélje ki magából bátran. Az empátia fontos volt, meghatotta, majd akkor is, mint most, csak épp zakó nélkül, megérkezett ide, az ebédlőbe, meglátta az Alakot és helyet foglalt mellette. Neki is panaszkodott, Ő végighallgatta, majd azt mondta: "ezek a gondolatok nem visznek előre".

Mikor az érzelmeinek verbális kibontakoztatása óva intést váltott ki, rendszerint megroskadt belül. Rémisztette az empátia hiánya és kínosan érezte magát, amiért másokat terhel háborgó lelkének sokszor giccses hullámaival. Ez azonban más volt. Nem hiányzott belőle a megértés, sőt; az együttérzés keretein belül érkezett a tanács, miszerint érdemes másképp tekinteni a problémáira.

Jól emlékezett erre a beszélgetésre és annak csúcspontjára, mikor megértette, a farkas törvények és a szigorú előremenetel lehet úgyis része az életének, hogy nem rémisztő emberektől hall róluk. Az Alak lassan a Körépület lépcsőihez ért, így pár pillanatra elvesztette szem elől.

Emlékezett, mikor egyszer a születésnapja alkalmából megvendégelte hallgatóit. Gergely is csatlakozott, s olyan férfierővel találkozott, amire jó érzés volt felnézni. Rengeteg hímre haragudott, amiért a kezükben lévő hatalommal, befolyással, pénzzel nem kezdtek semmit, aminek szerinte értelme lett volna, s azon a napon végre megtalálta az ellenpólust. Az egzisztenciális kibontakozás olyan formája volt ez, melyet példa értékűnek tartott. Az erő úgy sugárzott az Alakból, hogy a másiknak nem kellett kisebbnek, kevesebbnek éreznie magát. A dominancia nem úgy jelent meg, hogy gyengébb jellemek összezsugorodjanak. Ez a fajta erőteljesség inkább lehetőséget adott másoknak útjuk keresésében és a haladásban. Azon kaphatták magukat, ha megengedték maguknak az optimizmust, hogy elhiszik, nekik is sikerülhet.

Gergely sokszor félt a sikertől, amiért hajlamos volt ostorozni magát, de Ő a működésével ezeket képes volt gyomlálni rövid beszélgetéseik során.

Az alak végül is megérkezett az ebédlőbe, majd azt mondta: "Gratulálok a zakóhoz Gergő, remek választás!"

Gergely attól a naptól fogva imádta a zakókat. 

--->

Égvédelem

A korábban népszerű égbolt az utolsó hangos robbanás után tisztulni kezdett. A végsőkig kitartó hajótestek, melyek csak az utolsó pillanatokban adták meg magukat az elengedésnek, korábban elesett riválisaik után vetették magukat, inmáron millió darabban megcélozva a földet.

A színes robbanások mind mások voltak. Látott néhány pukkanást, melyek alig észrevehetően háborgatták a csillagok pettyezte eget, míg mások óriási dörrenéseikkel perceken át melengedték még az arcát azután is, hogy megsemmisülésük is csak halvány emlékként maradt a légtérben, hát még működésük. Korábban kecsesen kitárt szárnyaik megengedték maguknak az elmúlást. Nem volt nehéz dolguk, dacnak nem volt helye. Megannyi irányból érte őket támadás. Úgy tetszett, az istenek is tiszta eget akarnak az estére.

A rámpa könnyed meghajlásba kezdett, az ember pedig a repülő rakterének széléhez merészkedett és megbámulta a világot.

Az utolsó repülőgépdarabkák is apró, távolodó pontokként feledkeztek bele a tájba, mely alig kivehető részletekkel igyekezett felépíteni magát az egekből figyelő szemeknek. A robaj lassan elült, már csak a szél süvített.

Nagy gonddal igazította meg sisakját, ejtőernyőjét. Finom határozottsággal erősítette meg a szíjakat az állánál, a hátánál, az övénél. Leellenőrizte a felszerelését, pad, telefon, pénztárca, szemüveg, kulcs, fülhallgató, majd ismét végigtapogatta őket, megrázta végtagjait és a rámpa széléhez állt. Ugrásra készen.

Mielőtt elrugaszkodhatott volna, a vállára tette a kezét a másik. Megfordult és szembenézett vele.

- Biztosan ezt akarod? - kérdezte tőle az alak. A légáramlatok miatt a gép végében üvölteniük kellett egymással, de indulatok helyett baráti aggódás beszélt belőlük.

- Igen! - kiabálta vissza az ember, s bíztatóan megveregette a másik vállát; talán még mosolyogni is próbált hozzá. Megigazította a nadrágját, a páncélját, a fegyverét, a bakancsát és ismét a világ felé fordult. A csillagpöttyök csak erősödtek az égen, az alattuk elterülő világ pedig lámpákat gyújtott, hogy lásson a sötétben. A másik mellé állt, két vállon ragadta és úgy folytatta.

- Ugye tudod, hogy senki sem tett ígéretet arra, hogy elkapjon odalent? - üvöltötte neki a másik, még hangosabban, úgy, hogy némi indulatot is kölcsönözzön hangjának ezúttal.

- Tudom! - válaszolt az ember.

- És azt is, hogyha pofára esel, talán meg is érdemled?

- Ismersz, ezt mértem fel először.

- Hát akkor Öregem, kéz és lábtörés! - a másik ezzel viszonozta a vállveregetést és hátrébb lépett.

Mély levegővétel és újabb lelki készülés következett. A Nap még egyszer rákacsintott, miközben a horizont mögé bújt, hogy felkészüljön a következő egésznapos felvonásra, a többi gép pedig szerződést bontott a műsorral és végleg lekerültek a képernyőről.

"Ha pofára esel, talán meg is érdemled!", kezdte el ízlelgetni lelki társának szavait, s azon kapta magát, újra és újra leellenőrzi az ernyő állapotát.

Rendben volt.

A szíjak, a felszerelés, a tiszta ég, minden csatasorba állt, hogy bevethesse magát.

Széttárta a karjait és lelépett a rámpáról.

Nagyon gyorsan kezdett el zuhanni.

---»

Nőkről jegyzet

Azt tudom, hogy kik lesznek a koszorús lányok.

És hogy kik nem jönnek majd el.

--->

Dark of the soul

Sacred, secret, unspoken, mute vows that were once made the constellation of my moral code are shattered, scattered, hammered throughout the 'verse. I was eager to define myself through such cornerstones. Limitations for the ego, chains for the souls wicked, selfish, dark part.

 

So there I was again, with all hell breaking loose around me. This latest quarter-life crisis' casualty list is getting a bit too impressive and man with such adaptive moral codes seldom find a peace of heart or mind. Am I turning into something I was afraid of my whole life up to this point, or am I just a simpleton paranoid scared about my latest ventures?

 

What happens when two unstoppable forces of nature decide to set for a collision course? As their flame brightens the horizon it also brings the dawn for those who once thought it was possible to hold them. And such cosmic events often wipe the table clean. What happens when they collide? Are they destined to destroy each other and find only bitter and dust in the wake of their destruction, or are they able to find what they were looking for at the first place?

 

Is it a decision at all, or are we ready to accept that there are certain drives that cannot be described, nor controlled? Drives that are more ancient than those who can carry them out: men.

 

And if such acceptance is possible and mayhaps even welcomed, is it enough to justify the actions that took place recently? Actions that were fueled of course, by both parties. Is there a room for guilt and shame here or are they simply not invited for such scandalous events?

 

What was I supposed to do? Deny such core drives? There was a time, when dilemmas never grow on such matters. Was I more honorable, or the temptation was weaker back then? What changed since such heroic times? Did I compromise or simply found out that the stakes are getting higher? But then again, high stakes are all there is to it? I've begun to entertain myself with such delusional thoughts that there is something else at work here; that there is a slight chance that, things are just simply supposed to go this way.

 

But what way is that? Amongst the ruins of the offer mentioned destruction, I don't seem to recognize a highlighted road that is obviously there for the taking.  And, all of a sudden, there is a certain enlightenment. As the dragonknight herself said, there is a minefield laid out in front of me. But I'm not in a hurry to step on it just yet. Patience could by my strong suit. And mayhaps, just mayhaps, the minefield could disassemble so that a clean opportunity can present itself.

 

I have been bitten by mines before, and I seldom want to feel the loss of any more mental limbs ever again.

 

What goes around comes around as many like to believe. And if the 'verse ever find itself in the mood to balance recent events, I shall accept that, for regrets I have none.

 

Which ultimately means, that the world is, after all, a cruel place. It is time I finally wave my goodbyes for my innocence.

--->

Tudom, hogy nem helyes

és szembeáll mindennel, amit eddig prédikáltam

(emeljen rám először fényszablyát <télleg volt ilyen fordítás amúgy> az, akivel ez még nem fordult elő)

de most nagyon szeretnék egyest dobni

--->

Kié ez az álom?

Hosszú idő eltelt, mióta utoljára a forrás közelében járt. Most, mikor besétált a kamrába, a meleg, ami végigfutott rajta, nem csak emlékeket idézett fel, de a létezésnek egy olyan formáját is, aminek egy árnyalatát azóta sem tapasztalta sehol a világban.

A lépcsők elfogyasztásával egyre mélyebbre ereszkedett a teremben. A forrás ott volt középen, teljes pompájában. Forrt, kavargott, néha mosolygott. A létezéssel való küzdelem örök volt, a lüktetései ennek a csatának a sorozatos megnyerését jelentették. Időnként olyan erők törtek felszínre, hogy kapaszkodnia kellett, megálljon a két lábán. A kamra, ami képes volt befogadni ezt a csillagot, biztonsággal ölelte át most mindkettejüket. A mag kitörései, sugarai meg-megkapták a falakat, a plafont folyamatosan nyaldosták a tűznyelvek, mikor azonban Ő közelebb ért, ha ez lehetséges, felé fordult, lecsillapodott és hellyel kínálta.

A békeérzet, ami azóta csábította őt, mióta belépett ide, mostanra teljesen kitisztította fejét. Néhány percre lehunyta a szemét, amíg megszokta a tűz kedves táncjátékát és a mag fortyogását.

A kamrába zárt csillag végül azt kérdezte: "Hogy vagy?"

Hogy volt? Eljött az ideje színt vallani, a közel másfél éves szünet után ismét megtenni valós beismerő köreit. Átalakítani a szavak játékát és a maradék öncélt is elvonni belőlük. Úgy rendezni, hogy az valós képet adjon. Már amennyiben létezik ilyen egyáltalán.

- Változó! - mondta végül örömteljes mosollyal az arcán.

- Mesélj!

- Hol kezdjem?

- Lehetőleg ne az elején. Úgyis csapongani fogsz.

Lemondó sóhaj következett. Itt nem volt helye annak a játéknak, amit megtanult évekkel ezelőtt a forrás sugaraiban való sütkérezésben. A lépcső, ami a körívű fal mentén helyezte fel fokait, most behúzódott a falba, a kinti fényre pedig csapóajtó zárult.

- Olyan, mintha köröket futnék...

- …de ne aggódjak, épp új rekordot állítasz be?

Megengedtek maguknak egy kedves mosolyt, majd az ember mesélni kezdett.

---

Most, hogy újra eljöttél hozzám, először is engedd meg, hogy ismét üdvözöljelek. Legutóbbi beszélgetésünk során betonba fejelésről csacsogtunk, ami most következik azonban egy kedvesebb inger, benyomás, felzaklatás eredménye, melynek az elmesélése, sejtetése a forró ridegség helyett egyszerű, őszinte örömmel tölt el. Persze a vívódás leverhet a polcról néhány kéncsövet teli méreggel és bármikor a dráma enyészetévé válhat a jelenet, amit kimerevítek majd előtted, mégis, tudnod kell, valami nem stimmel. 

Előételként legyen annyi elég, hogy az, ami tovább kellene, hogy marjon, valójában megnyugtató erővel bolondít meg. Kedves elmevesztés ez, ahol pontosan annyi lélekjelenlétem marad, hogy a tánctéren belül tartsam a jelenetet. Hogy meddig leszek erre képes? A falra szerelt homokóra azt mutatja, pontosan annyi időm van, amiből kínosan kifuthatok azzal együtt, hogy lehetőséget ad arra, szabadon alkossak.

Ennek fényében haladunk tovább!

---

Percek óta nem láttunk embert. Az elmúlt fél óra is a természet lágy ölén telt el, addig azonban, míg turista hajók, kenusok, a parton sétáló emberek díszítették a horizontot, nem tudtunk belefeledkezni az elszakadásba.

Most, mikor beeveztünk az ártérbe és szem elől veszítettük társainkat, a tavirózsák és a folyó fölé hajló fák nyújtották a társaságot nekünk. Az élet ilyen szintű formái díszítették a terepet, mi pedig elcsendesedve lapátoltunk tovább, hogy kedélyesen haladjunk az úti célunk felé.

Korábban nem voltam nagy természetjáró. Az erdőkben való végeláthatatlan sétákat pici fiúként ingerszegénynek éltem meg, és a legtöbb, amit nyújtani tudtam egy-egy őzlábnyom elemzés során, az egy hervasztó ásítás volt.

A lábaink szerepére most azonban csónakokat válogattunk be, az unalmas erdő pedig egy kis Missisipinek adta át a helyét. Lenyűgözött, amit láttam.

Tibor, aki a csónak végében ült és a kormányzásra ajánlotta evezőjét induláskor, finoman terelt bennünket a megfelelő irányba. Lucas, aki az orrban foglalt magának helyet és azzal a ténnyel szórakoztatott létezésével és megjelenésével, hogy bizony rohan az idő - de télleg, alig pár hetesen tartottam először a karjaimban, most pedig a pubertás kor jelei törtek elő testén - egyértelmű figyelmezetéseket adott Tibornak, merre helyezkednek el a soron következő akadályok.

Magabiztosan csorogtunk tovább. Néha megengedtem magamnak, hogy finoman hátrébb dőljek. Édesanyám lábai közé helyezett hordó fogott fel ekkor. Az egyenes hát enyhítette a finom fájdalmat, amit a testem különböző pontjain éreztem.

- Azt hiszem jobbra mentek, át azon az alagútszerűségen! - mondta Lucas, Tibor pedig finoman jobbra terelt bennünket. Mély megértésben dolgoztunk együtt, köszönhetően a korai mentális edzésnek, amire a csónakba ereszkedés után került sor.

Az anyatermészet keblén csordogáltunk tovább és éreztük, mennyire egyek vagyunk mindennel körülöttünk. Csábított a gondolat, hogy letépjek egy rózsát, de Tibor óva intett. Dörzsölt róka hangján nem csak arra figyelmeztet, hogy komoly bírság jár egy tavi rózsa eltávolításáért. Röviden érvelt a természet óvásáról, én pedig szavai hatására beértem azzal, hogy olykor megérintsek a virágok közül egyet-egyet.

Tibor szerette a tüzet és a természetet és édesanyámat és fantasy regények sokat látott utazóira emlékeztető tekintettel nézett a világra, mély elfogadással és örök szkepszissel a bogaraiban.

Ekkor történt, mikor azon kaptam magam, hogy remekül szórakozom, csinos elmélyedésben van elmém. Nem akkor, mikor zaklatott vagyok és félek, mikor szorongat a kétely azzal kapcsolatban, mit csinálok a világegyetemben. Nem szomorúsággal a szívemben, vagy könnyekkel az arcomon, hanem kaján vigyorral a szemeim alatt láttam meg először.

Minden más volt.

Ekkor történt, mikor édesanyám megnyugtató közelségében, az unokaöcsém jövőt idéző jelenlétében, Tibor irányításában üldögéltem a csónakban. Édesapámra gondoltam és azokra az átbeszélt estékre, melyet a tejút elemzésével töltöttünk. Bár a csillagok most nem beszéltek hozzánk fényes nappal, a meta mégis finom ívet írt le fejemben.

Ekkor történt, mikor úgy tetszett, a bánat már emelte kalapját, de még szóra fogni próbált az ajtóban.

Ekkor történt, hogy valami kirepült az egyik virágból és cikázni kezdett körülöttünk. Érdekes, gondoltam, csak nekem tűnik fel ez a furcsa lény, a többiek azt hiszik, közönséges szitakötőt láttak.

Egy pillanat erejéig, mikor megállapodott a térben és időben, jobban szemügyre vettem és tamáskodva fordultam a szemeim felé, számon kérve őket, miért próbálnak káprázattal becsapni engem. A szárnyak között emberi test formáját láttam kibontakozni a mimikriből, mert hogy testének zöldje remek álcát adott neki, így alig észrevehetően létezett.

Aztán eltűnt, én pedig elfogadtam, hogy tündér emelte rám tekintetét, ami szórakoztatóan abszurd volt.

Két emberi lény üldögélt a korábban alagútnak tűnő zsilip felett. Megnyugtató, megnyugodott láblógatás közben regisztrálták érkezésünket. Érdeklődtek, hogy ugyan abba a társaságba tartozunk e, mint az előttünk erre folyók, mi pedig mondtuk, hogy igen, ők pedig mondták, hogy rendben.

Az alagút egyre közelebb ért. Lenyűgözött az anyatermészet nyugtató műsorába szerkesztett emberi építmény, azonban ahogy egyre közelebb értünk, meg kellett állapítanunk, sokkal szűkebb és alacsonyabb ez, mint amilyennek korábban tűnt.

- Biztosan erre mentek? - tette fel a mindannyiunkban megfogalmazódott kérdést Édesanyám.

- Biztosan. - mondta Tibor, mi pedig ugyancsak egyre közelebb kerültünk a zsilip nyílásához.

Az utolsó pillanatban az egyik természetvédő azt mondta: "Tessenek hátradőlni, hogy elférjenek!"

Szembement ez mindennel, amit megtanultam az akadálypályák kapcsán az elmúlt egy órában. "Ha ágak jönnek szembe, ne oldalra, mindig előre dőlj, nehogy felboruljunk!" Rémlett fel Tibor jelen esetben alkalmazhatatlan intelme.

"Az evezőt sem ártana behúzni!" Mondták, mi pedig enyhe  pánikkal a szívünk alatt, kapkodva emeltük be a lapátokat. Ezek után Lucas hátradőlt, teljesen az ölembe én pedig követtem a példáját.

Volna, ha nem a korábban a kényelmemet szolgáló hordóba ütközött volna testem. Most megakadtam, és kétségbeesve jajdultam fel. A zsilip plafonja az állam magasságában volt és néhány méter választotta csak el attól, hogy elkenje a számat. 

A hordó az utolsó pillanatban dőlt el, én pedig édesanyám ölébe hajtottam a fejem és néztem végig, ahogy a zsilip plafonja épp elkerüli arcomat. Picit tovább habozunk és a nyers beton brutális csókot lehel rám.

A lapátok helyett most két karunkat vetettük be a haladás érdekében. Így toltuk magunkat végig a folyosón, ami egy másik világba vezető úton megépített kapu volt. Nem kellett dörömbölni, elég volt eleget tenni a kérésnek, miszerint békében csorogjunk át saját határainkon. Megtettük, épp megtettük.

A sötétség egészen szórakoztatóan hatott a sok zöld után, ami ért minket az utóbbi időben. Fura berregés kapta el a fülemet. Ismét a zöld lényt láttam elsuhanni mellettünk, ezúttal, bár homályosan, de mégis jól kivehetően. A beton, mint háttér nem szolgálta ki bujkálását, de a repülési stílusból arra következtettem, nem szégyenlős típus. Elszáguldott mellettünk és eltűnt, mi pedig szépen lassan kiértünk az alagútból.

Hüledeztünk, éljeneztünk, újra felvettük szokásos testtartásunkat és lelkesedésünkben fokoztunk a tempón. Egyetértettünk abban, hogy egész egyszerűen imádnivaló volt és hogy soha többet nem akarjuk átélni, vagy inkább mégis?

Nem ez volt fontos, hanem hogy megpillantottuk az előttünk evezőket, ami tovább ösztönzött minket arra, hogy tekintélyesebb tempót diktáljunk magunknak.

Hiba volt.

- Nézd milyen szép madár! - mondta édesanyám, én pedig arra néztem, amerre mutat. Valóban szép volt. Bájjal csapkodta szárnyait, ahogy leereszkedett egy ágra. Úgy éreztem üdvözöl bennünket, itt, ahová csak bátor családi túrán résztvevők merészkednek. A folyó itt szélesebb volt, picit gyorsabban is folyt - bár fogalmam sem volt, ezt a részt biológiailag milyen kategóriába sorolják, hiszen a fő sodrásról rég letértünk (pun intended) - mi pedig egyre hevesebben igyekeztünk beérni a mezőnyt.

Furcsán villant a világ, s most minden, ami kedves volt, úgy éreztem, megromlik. Mintha a fák rossz irányba nőttek volna tovább, a szél magába fordult és nem ringatta őket tovább, csak minket egyre erősödő hullámokkal. A levelek rezgése is más lett.

A kék madár elrepült, én pedig fészkelődni kezdtem a csónakban, hiába szóltak rám. Zaklatottságomban egy körülöttem repkedő bogarat próbáltam elhessegetni.

Szerencsétlen együttállás következett be. Egy óvatlan ütemváltás, az indokolatlan sebesség, a képzeletbeli hullámok és a csapkodásom kizökkentették a nyugodt csónakunkat.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor egyértelművé válik, mi fog most történni. Zuhanás előtti elfogadás. Hibáink beismerése. Mély levegő.

Ahogy a nyakamhoz csapódott a folyó, majd habzó szájjal bekapott, néztem, amint a többiek is sorra pottyannak a vízbe. A tükör törésében láttam, nem bogár volt; a kis tündér repkedett körülöttem, talán megnyugtatni próbált, én pedig tudatlanságomban őrült kapkodásba, csapkodásba fogtam.

Süllyedni kezdtem. A napot a fodrozódó víz szétmosta az égen, a hangok ismét próbálni kezdtek a fejemben.

"Gergőőő" - hallottam egy aggódó női kiáltást.

Kinyílt a szám és hagytam, hogy kimosson a világ.

Elmélyültem a múltban.

---

Szombathely. Hogy kerültem Szombathelyre? Tettem fel magamnak a kérdést a pályaudvar tábláit bámulva. Megint ez a mély sóhaj, amivel elfogadom a hülyeségemet és csak nézek ki megértően a fejemből kifelé a bajra.

Bőröndömet magam után húzva elindultam, hogy kerítsek egy konnektort. Az egész állomáson egyetlen helyen, egy pad mögött találtam rá a nyílásra a falon, amire szükség volt ahhoz, hogy elég feszültséget kapjon a telefon egy híváshoz.

Ölembe vettem a táblám, olvasni kezdtem és vártam, hogy életre keljen a készülék. Finoman telepedett rá az este az emberek világára, a nyüzsgés pedig szórakoztatta a fülemet, miközben emberek, akik velem ellentétben tudták, mit csinálnak, le-fel rohangáltak. Persze lehet, hogy magabiztosságuk csak az én elveszettségem mellé állítva olyan megnyerő egy szubjektumból, ami kikezdi a narrációt és torz lencsén keresztül figyel.

Ekkor történt, hogy leült mellém a tündér.

Nagyon megijedtem, majdnem elhajítottam, ami a kezem ügyébe volt. Ember alakja mellé emberi méretet kapott és a legnagyobb természetességgel foglalt mellettem helyet.  Próbáltam nem férfi szemmel bámulni őt. Komoly kihívásnak tűnt. 

Megint csak nekem tűnt fel a szárnyas alak. Értetlen körbepillantásom után, ijedt hátrahőkölésben válogattam olyan idióta kérdések között, melyek közül valamennyi bután hangzott már a fejemben is. Ennek fényében tudtam, aligha érdemesek arra, hogy feltegyem őket.

- Mit csinálsz? - kérdezte tőlem.

- Fogalmam sincs. - válaszoltam.

- Hát, az kínos.

- Felettébb.

- És mit fogsz csinálni?

- Azt hiszem, telefonálok egyet, amint tudok.

- Miért?

- Öhm, hogy ööö, fuvart szervezzek, azt hiszem.

- Ugye tudod, hogy nem fuvarozhatnak örökké?

- Ki vagy te?

- Szerintem ez most sokkal kevésbé fontos, pláne ahhoz képest, hogy ki vagy te?

- Valaki, aki élesen éli meg elméje lágyulását és hangosan beszélget képzeletének szüleményével.

- Ugyan kérlek, hát nem jöttél rá? Itt minden a te szüleményed.

- Ugyan csak? Álmodom?

- Nem, épp alkotsz.

- Elég sután megy.

- Jaj, hagyd kérlek ezt, nem kell az állandó tudatos felülemelkedés. Megy ez, látod, itt van ez a pályaudvar, sétálnak benne emberek, a telefonod töltődik. Egész klasszul felépítetted. Olyan, mint volt?

- Picit világosabb azt hiszem.

- Szeretsz szépíteni?

- Inkább élesíteni.

- Kedveled ezt a szót ugye?

- Sok szó van, amit kedvelek.

- Melyik a kedvenced?

- A vihar!

- Hát persze. Nah és mit csinálsz?

- Nem megbeszéltük?

- Azt mondtad, fogalmad sincs.

- Gondolod, hogy ez megváltozott?

- Igen!

Csönd telepedett ránk. Kiszaladtak az emberek a pályaudvarról, a telefonom bekapcsolt, a fények a pedig halványodni kezdtek.

- Tudod, nem az a te bajod, amit hiszel. Nem vagy te kisiklott vonat, egyszerűen csak rossz kocsira száltál, ennyi az egész. Mindenkivel előfordul, kivel többször, kivel kevesebbszer. Nézz rá a térképre, kerülhettél volna rosszabb helyre is. 

- Szólhatott volna az ellenőr, hogy rossz széket választottam.

- Igen, a mozdonyvezető pedig a kedvedért bejelentkezhetett volna rádión és megkérdezhette volna, hátraküldhet-e a szolgákkal némi frissítőt neked, miközben te kényelmesen utazol. Hát, nem tették. A jegyedre volt írva a hely.

- Én basztam el?

- Dehogy! Mi ez a nyomasztó dráma? Nem basztál el semmit. Szórakozott vagy, mindig is az voltál.

- Mindig?

- Igen tudod, régen, mindenekelőtt, mikor még nem láttak, de te már figyeltél.

- A hosszú néma órák a lecke feletti gubbasztással?

- Mikor nem az a bajod, hogy nem tudod megoldani, hanem az, hogy nem köt le?

- Basszus.

- Basszus bizony.

Már csak a csillagok az égen, a vonat kocsik lámpái, a telefonom kijelzője és az ékes zöld pöttyök a szárnyán adtak fényt.

- Mi történt végül a leckével? - kérdeztem, miközben a kezembe vettem a telefont és a névjegyzékbe mélyedtem.

- Ha jól emlékszem, megcsináltad. - mondta, majd csettintet egyet.

Ijedten néztem körbe, fürkészve varázslatának eredményét.

- Mit csináltál?

- Csettintettem. - mondta, majd hangosan felnevetett.

- Te ilyen vicces gyerek vagy ugye?

Nem válaszolt, csak - a szószorító értelmében - tündérien kacagott. Így telt el kis idő, én pedig csak néztem őt, a telefonomat, a vonatot, az eget. Beletúrtam a hajamba, húzogattam kicsit a szakállamat, megint beletúrtam a hajamba.

- Mi történik most?

- Fogadd el, hogy itt jártál és menj tovább! - azzal mellém húzódott és csavart egyet, teljesen indokolatlan módon, a mellbimbómon.

"Gergőőőő!"

Hullámzott a hang a fejemben, mikor lassan felnyitottam a szemem. Az ujjaim iszapba mélyedve kapaszkodtak a vízpartba, miközben apró hullámok masszírozták elnyűtt testemet.

Már-már két lábra álltam, beteljesítve ezzel az evolúció eddigi kacifántos útját, mikor lázadó természetű térdeim nemet mondtak az újabb kalandra, így arccal előre visszaestem az iszapba. Hanyatt feküdtem. Örültem, hogy élek. Felültem, de a táj ismeretlen volt és sehol nem láttam evezőscimboráimat. 

Mi történt? Emlékeztem a pályaudvarra, a különös álomra a kedves tündérrel, előtte pedig ahogy kiborulok a csónakból, de az nem volt világos, hogyan sodródhattam ilyen messzire. Visszafeküdtem, hadd pihenjek kicsit.

Ekkor történt, hogy ismét meghallottam a berregést. A kis szárnyas lény volt, ezúttal ismét mini formájában.

- Ezt nem hiszem el! Hát te?

- Hát én?

- Mit keresel a fejemben?

- Mit keresel te az enyémben?

- Ööö, ez az én álmom.

- Kedvesem, ez nem így működik. Nem volt testvéred sosem, ugye? Mi az, hogy az "én álmom"? Szedd már össze magad!

Felpattantam és elindultam befelé az erdőbe, a tündér pedig csak repkedett velem tovább. Megcsörrent a telefonom. A doktor volt az, egy korábbi jelenetből.

- Tiszteletem Doktor Úr! - szóltam bele a telefonba. Mit keresett a készülék a zsebembe, hogyan élte túl az úsztatást, az most lényegtelen volt.

- Gergely, hogy szolgál kedves egészsége?

- Változó. A magáé?

- Elképesztő dolgok történnek. Emlékszik a fehér hajú lányra, akiről meséltem?

- Hogyne. Mi történt?

- Nem is tudom, hol kezdjem. Talán elég itt annyi, hogy a következőre jutottam: megkeresem Őt!

- Doktor Úr kérem ez remek hír, de nézze, csónak... balesetet szenvedtem és nem tudom, hol vagyok, lehetne róla szó, hogy később visszahívom?

- Persze, jelentkezem majd, addig találjon vissza magához!

- Köszönöm, azt hiszem, úton vagyok. - mondtam és letettem a telefont.

- Ki volt az? - kérdezte a tündér.

- Egy kedves ismerős, egy korházban találkoztunk.

- Doktorral, egy korházban? Lenyűgöző.

Azzal irányt váltott és elrepült.

Néhány méter után máris a túlparton találtam magam, ahol egy öregember állt, népi viseletben, hatalmas teste köré tekert pokrócszerű holmiban, hosszú, mívesen faragott, nála is magasabb bottal a kezében. Őszülő hajába tollakat tűzött, cserszes bőrén feszültek az izmok.

- Tiszteletem az úrnak, nézze, eltévedtem.

- Azt látom, fiatalember. - mondta megnyugtató, kissé akadozó hangján. A folyó áramlattal szembeállva kémlelte a tájat. Néztem mit néz és egy kanyart láttam melyet a hömpölygő vízáradat folyamatosan vett be. Mindkét parton mediterrán hangulatot idéző fás térség volt, jobb oldalt, míg a szem ellát, bal oldalt pedig csak egy pontig. Ott sziklás domb következett.

- Rettentően hülyén venné ki magát, ha útbaigazítást kérnék, ugye? - nem méltatott válaszra. - Nézze, elmosott az ár, megáztam, adom, hogy elmerengjünk a metán, de aztán szeretnék visszatalálni a családomhoz.

- Van egy gát, innen nem messze, a kanyaron túl.

- Tudom. - szaladt ki a számon. Azt hiszem, megértettem, hol vagyunk. - Én építettem.

- Miért?

- Hát hogy, ne mosson el minket az ár.

- Meg akar mindent úszni szárazon? - kérdezte, majd szépen lassan belegázolt a folyóba, én pedig követtem.

- Gátakat építünk, ahelyett, hogy úszni tanulnánk. Az a rengeteg energia, amit az építésbe fektet, teljesen feleslegesen, mind pazarlásra kerül, mikor áttörik a gát.

- Erősebb gátat kell építeni.

- Erősebbet?

- Igen!

- Magasabbat?

- Igen!

- Hallja, amit én hallok?

Fülelni kezdtem és hallottam a robajt, ami üzent nekünk: a gát átszakadt.

- Nézze, mennünk kell, itt minden víz alá kerül pillanatokon belül.

- Gátat épít, ahelyett, hogy felkészülne az árra.

- Dehát a gáttal készülök fel. Mennünk kell, ha visszahúzódunk, talán elkerül minket!

Az öregember egy tapodtat sem mozdul. A magasba emelte a botját, majd maga elé szúrta a két lába között.

- A gát mindig át fog szakadni. Nem olyan a maga természete, hogy azt vissza tudja fogni.

- Azt akarja nekem mondani, hogy esélytelen vagyok ebben a küzdelemben?

- Abban a pillanatban, hogy harcnak fogja fel, igen.

- Mégis mit kellene tennem? Vígan végignézni, ahogy elsodor az ár?

- Csak azért, mert eléri az ár, el is kell, hogy mossa?

- Maga mondta, hogy nem az az alkat vagyok, aki ezt vissza tudja fogni, csak nem gondolja, hogy most majd lepereg rólam?

- Nincs szó pergetésről.

A robaj egyre csak erősödött, a távoli kanyar pedig először mutatta meg nekik, mit ígér a folyó most, hogy szabadon duzzad.

- Gátakat épít, ahelyett, hogy valóban felkészülne arra, ami következni fog. Az építménye összedől, hiába küzd önmaga ellen, s csak aztán, mikor túl késő, jön rá, hogy mindvégig hibát követett el. Sosem az a cél, hogy megússzuk szárazon, hanem, hogy ne mosson el minket az ár. Emlékezzen erre legközelebb, mikor építkezni kezd. Helyette gyakorolja az úszást. 

A bot végén lévő dísz világítani kezdett, mintha csak a forrás elevenedett volna meg előtte ismét.

A tündér most lehuppant a vállamra.

A víz eltemette az erdőt és a sziklás dombot, s most óriásként hömpölygött felénk.

- Miért hoztál el ide? - kérdeztem tőle halkan.

- Mert fontos vagy nekem, Gergő, azért. - mondta.

Az ár elért hozzánk, majd mikor eltemetni készült minket, hogy hullámsírba temessen, az öregember játékszere életre kelt. A világító fénygömb elszabadult, s egy csillagvárosban találtuk magunkat, körülöttünk apró fénylő pontokkal.

Az óriáshullám átcsapott felettünk, rázúdult a partra, a csillagok mentén pedig megtört és csak sűrű permetben ért el minket. Arcom elé kaptam a kezem ijedtemben. Ösztönös bizonytalanságomért nem nehezteltek rám. A folyó körülöttünk áramlott tovább, s csak a csillagrács védett meg tőle, ami folyamatosan szitálta szét és engedte ránk az ár elenyésző részét.

Ezután a jelenet becsomagoltam magát. 

---

- Gergő, esetleg megmozdulnál végre? Segíts kitolni a csónakot! - hallottam a hangot, miként arra ébredtem, hogy kényelmesen fekszem a folyó tetején, a mentőmellényem biztonságában.

Úszni kezdtem a part felé. Ideje volt elkezdeni gyakorolni.

--->

A radarjaim jammelés áldozatai lettek.


--->

Hangulatom, akár a csat, amit itt hagytál.

Hullámzó. 

--->

Zsák a foltját

Az ember teli vödröt és szivacsot cipelt a kezében, amit az ajtónyitás előtt a vízbe ejtett, hogy megszívja magát kudarccal és kínnal, kompenzációs kényszerrel és keserűséggel. Félre húzta a kukucskáló reteszét és bepillantott a cellába, ahol az író feküdt hosszú idő óta. Egy lift baleset után bukkantak rá hónapokkal ezelőtt, emlékezett vissza, majd mikor egy szót sem tudtak kicsikarni belőle, behajították ebbe a sötét zugba és magára hagyták. Elvégre, mi értelme van a néma mesélőnek?

Most mégis felszólalt és közölte, meg akar mosdani, mert attól fél, rászáradnak az emlékek, így az ember lavort és szivacsot ragadott, hogy könnyítsen a vendégen.

Visszahúzta a reteszt, felnyitotta az ajtót és odalépett a megtört alakhoz, aki összegömbölyödve feküdt a sarokban és letette mellé, amit hozott.

Körbepillantott a cellában. Szabályos körök ezreit festették fel a falakra, a plafonra. Ötlete sem volt, mivel készültek, de minden körben arcokat fedezett fel. Vidám, kreatív alakoknak tűntek, a körök körül pedig gyűrűk íveltek, kinek cikkelyekre osztva, kinek töretlenül egyben. Minden más gyűrű különbözött a többitől, mégis, az ember egységét fedezte fel az összesben.

Az író most ott állt mellette, ki tudja, talán itt tartózkodása óta először egyenesen, büszkén, beesett, most mégis dagadó mellel. Felkapta a vödröt és kiöntötte a tartalmát.

- Tiszta vizet kérek. - mondta, s útjára engedte az őrt, aki becsukta maga mögött az ajtót és bosszankodva, mégis megértéssel a szívében ment, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

Őrült tombolást és hörgő üvöltést hallott a folyosó végébe helyezett cella falain túlról. Nem mert a közelébe sem menni az ajtónak, ezért kerülő úton kereste meg a forrást. A korábban sötét  falak, mérgezően meleg színek minden egyes lépésével élénkebbé váltak és úgy tetszett, mintha kedves fények futnának a folyosó falain.

Lassan megérkezett a forráshoz, s most nem az állóvízből merített, melyet megsavanyított már a bukás, ami párolgott a padlóból. Egyenesen a forrás szájához tartotta és megtelítette a vödröt, majd félre tette és kimosta a szivacsot is.

Mikor visszaindult, a folyosók hangulatát teljesen másnak találta. Az élet kacsintott rá, miközben a falak pulzálni kezdtek. Lüktetésük egyre erősödött, ahogy odalépett az ajtóhoz. Ismét felnyitotta az ajtót, az író pedig egy újabb kör megfestésével végzett ép, majd felé fordult.

A körökbe futottak a fények, amiket a cellasorok mellett és a forrásnál is látott. A folyosó végéből érkező üvöltés ugyan néha erősödött, de mintha szelidülés szökött volna a hangszálak közé, kevésbé volt borzalmas a fülnek és a léleknek. Persze simogatásról szó nem volt, de amint a körök és gyűrűk megteltek élettel, a cikkelyek pedig táncolni kezdtek a profilképek körül, az egész hely viselhetőbbé, élhetőbbé vált. Átnyújtotta az írónak a vödröt, aki mocskos mesztelenségében, mégis frissen visszanyert méltóságában vette át azt.

- Köszönöm! - mondta, majd kiemelte a szivacsot és elkezdte magáról szégyenét lemosni.

Az ember csak nézte, amint a koromfekete bőr ismét kezdi visszanyerni rendes színét, majd mikor úgy tűnt, sikerült megmosni testét, az író fejét a vödörbe merítette, ott dörzsölte tovább magát. Később ismét kiemelkedett és élettel teli tekintetével nézett az emberre.

Megtisztult, elmosta szégyenfoltját. Rettegése vele maradt, de ez rendben volt így.

Mire visszalépett a folyosóra, a falak szinte világítottak bájos erezetükkel, melyek egyre csak duzzadtak minden egyes dobbanással.

Egy másik lépett elé.

- Uram, egy alak van a bejáratnál.

- Hol?

- A bejáratnál, Uram!

- Van ide bejárat?

- Igen uram.

- Kínos. És mit akar? Csak nem belépni önszántából?

- Olybá tűnik uram. Meglehetősen kínos. Azt hiszem, hozzá jött. - mutatott a fény forrására. - Azt mondta, itt az ideje lekoptatni a rozsdát.

Az ember gondterhelten rántotta félre a reteszt.

- Állítólag látogatója érkezik. Számít bárkire?

Kedves kacaj előzte meg a választ.

- Engedjék be az elnök urat. Azért jött, hogy elmújjon. - azzal visszafordult a köreihez és tovább ívelte őket pompájukban.

---»

101

A Star Wars VII. premierre kocsival megyünk. 

És én fogok vezetni. 

--->

Fordulj meg, ez a mögötted lévőnek szól

Legyőzhetetlennek tűntem a sötétben míg te le nem kapcsoltad a villanyt és ki nem derült hogy végig világos volt

Mostmár legalább értem mi vakított meg és miert püföltem mérgemben a falat

Ami torkomon akadt és köhögtem és röhögtem kínomban

De azért közben mosolyogtam, mikor nem tudtam eldönteni 

Forr e víz vagy szemerkél az eső

Mindegy, a hullám nullán marad ha egyedül kell evezned

Hanyatvágtalak mikor átcsurogtunk a zsilip alatt

Azt mondta a halőr, mi még beférünk

Aztán vigyorgott mikor zátonyra futottunk

Téptem egy hervadt vizirózsát majd eltéptük

Legyőzhetetlennek tűntél a fényben míg ki nem tekertem a körtét és be nem árnyékoltam a sötétet

A körtét a gyümölcstálba dobtam

A gránátalma biztosító tű nélkül hevert mellette de igazából már mind szerettük volna hogy felrobbanjon az összes narancsfélével együtt 

Amit utáltunk vagy szerettünk de inkább utáltunk 

Az mind mosolygott és hergelt minket

Minden az én hibám

Minek akarok én szakadt kötéllel húzóversenyt

Sivatagban vizespóló versenyt

Anyáink szeme láttára felesezős versenyt szervezni

Mikor egyikünk szervezete sem bírja már ezt szusszal

Nehéz faképnél hagyni a múltat egy tükörteremben

--->

"Népszerű ragadozó"

Finoman doboltam a kormányon, miközben az alagútból kiszáguldva, óriás sárkánycseppek alá vezettem az autót, amik most üvöltve kopácsoltak a szélvédőn. Az istenek felkavarták az eget és most karcsú villámokat táncoltattak az emberek földjein. Cseppeket fialtak, bevetették őket és hidegvérrel nézték végig, amint szertefoszlanak a kétségbeesett tekintetek előtt.

Egyik csapás követte a másikat, a földek pedig megremegtek az istenek súlytása alatt.

Ott ült mellettem és szemei mindent visszatükröztek. Kínt és bánatot, örömöt és gyönyört, múltat és megtagadott jövőt, megrekesztett időt. Feszült tagadással és felhúzott lábakkal figyelte amint a természet megbontani kezdi ezt a képzelt világot.

Az istenek a dacra makacs pusztítással válaszoltak, ezért tovább ostromolták a világot onnan fentről, ahonnan biztonságban üzenhettek anélkül, hogy arcot kellett volna rendelkezéseikhez társítani.

Kereszteződéshez értünk, nekem pedig döntenem kellett a kormánnyal, merre megyünk tovább. Felvettem a hatalmasok ütemét, velük együtt doboltam el a világvégét. A fény felé fordítottam az autót és ráléptem a gázra.

A következő csapás minket ért, az autó pedig az égbeszökkent és forogni-pörögni kezdett.

"Gergő, ezt te basztad el!"

Zilálva ébredtem.

Szeretem a romokat. Szépek. Nem csak emlékezni segítenek. Ők maguk is emlékeznek. Mint az ezer éves fa, ami mindent látott. A romról is tudod, hogy tapasztalt, bölcs, hiszen oly sok minden sürgött, forgott körülötte. Csakhogy romok nem léteznének építmények nélkül, amiket leromboltak. Lehet őket szeretni, lehet hozzájuk ragaszkodni, de kerülhetetlen az a pont, mikor minden fénykép, minden emlék, minden csetbeszélgetésről készített screenshot, a gyengén megírt versek, minden halott dolog unalmassá, túlságosan mozdulatlanná, üres szépséggé válik és rájössz bazdmeg, hogy itt az ideje, hogy a tekinteteddel kiszolgáld az élőt.

Mert hogy a romoknál csak a rombolást szeretjük jobban, hogy a toporzékolásunk látványos és eredményes legyen.

"Gergő, nem ábrándozunk, látom ám, hogy máshol jár az eszed! Hegymenetben vagyunk, told rá az ellenállást, tartsd a tempót!"

Persze, próbálok én fókuszálni.

"Tudod, nem minden rólad szól!"

Csak nem értem, miért van még mindig tejcsoki íze a számnak és miért tartom az utolsó néhány kockát az ágy mellett. 

Vagy épp miért áll egy halott szál virág az asztalomon.

"egy inverz univerzumban neked én kellek.

te vagy tele kérdésekkel,

én pedig viszonzatlan érzésekkel."

Mondjuk viszonzatlan érzésekkel én is tele vagyok, inverz univerzum pedig létezik, sőt, állítólag, mikor a világegyetem összeesik, kifordul majd magából, az anyag anti anyag lesz, az anti anyag anyag, de félek én még itt is makacsul vicsorgok majd vissza az istenekre és kérem majd őket, sújtsanak le rám mégegyszer, ha mernek!

Milyen érzés lehet lekésni egy vonatot, majd később a sínek mentén véletlenül rátalálni a kisiklott mozdonyra, mellé telepdni és bármi jóra számítani?

Addig beszéltem a pofára esésről, hogy a metafóra megköszönte az előadásomat és hellyel kínálta a szószerintiséget. Hullanak a keretek.

Hullik a keretes narráció, a szemüvegek, a csatasorba állított, minden-mindennel összefügg narráció.

"Mindenki (!!!) imádott. Hihetetlen vagy :D"

Tudom.

Milyen érzés lesz erre a tévedésekkel teli időszakra visszagondolni riporterként, apaként, tanárként, íróként, űrutazóként?

Szeretném megkérni a kétségeimet, hogy tartsanak ki mellettem akkor is, mikor felülemelkedek azokon a dolgokon, amik most szerepzavarukkal kézenfogva a nyakamon ülnek. Le kell ráznom a láncaimat, mielőtt hozzájuk szokom.

"Amerika Kapitánya jó lesz?"

Jó volt!

Mondjuk a film annyira nem, a viselet annál inkább!

60-40!

Szeretnék befolyáspont térdeltetéssel hírnevet adni körönként 3x, vagy csatánként 1x.

Szeretnék elfogadni, beépíteni.

Szeretnék megbocsátani magamnak.

Szeretnék besétálni úgy a körépületbe, hogy nem érzek séertődöttséget. Szeretnék úgy a plecsnire, a Bocs szemébe nézni, hogy nem a bomlás veszélyét látam és a régi szép időkre is csak akkor gondolok, mikor a jövőre gondolok.

Szeretnék úgy zárójelbe tenni, hogy nem kattogok azon, hogy miért nem látom most, hogy fáj, miközben biztos vagyok benne, hogy később fog.

"Akkor kellett volna abbahagyni, mikor megláttam, milyen színű a szemed."

Változóan vélekednek erről az emberek. Kinek kék, kinek zöld. A Simjeim és egyéb avatarjaim általában zöldet kapnak.

A Sárkánylovag pedig pirosat. Nem értem, hogy fordulhat elő, hogy mostmár neki is világít a tekintete.

Mit művelek én?

Kallódó beteljesedés, gyönyörű kiégés. Állítólag meg kell halnod párszor, hogy igazán élni tudj, de már azt is hallottam korábban, hogy ha a poklon mész épp keresztül, menj csak tovább.

Ne egyél sajtot délelőtt!

Ezt felírom!

Tudjátok, van az a sárga sapkás törp, aki a törpapánál is öregebb. Na, ő lettem én, besárgultam az irigységtől, miközben néztem azt az énemet, aki alapvetően belátta, hogy az határoz meg minket, ahogy reagálunk a bajra.

Addig fog a jelentéktelenségem és a mindenhatóságom viaskodni egymással, míg ki nem békülnek és össze nem fognak ellenem.

De addigra már mindegy lesz, mert érdemben veszem majd fel az istenekkel a versenyt tombolásban.

---»

Flood

"The goal is not to avoid getting wet

The goal is to not get washed away"

--->

- Mit csinálunk, mikor rémálmaink valóra válnak?

- Tovább álmodunk. 

update: Nem jó tovább álmodni, folyamatosan csak ötleteket adok az ördögnek.

--->

Fire and fury

And so I've dealt with the struggle as I always have. With peace and serenity. There is no theatrical showdown. No final truth that was hidden, no important tiny detail lost in the frog.

Funny how the thing that was supposed to agonies me and devastate my ego for good actually freed me, cut my chains loose. 

It didn't kill me. If anything it redeemed me. 

I'm glad I was able to love. This isn't proof of burn out. Quite the contrary. No matter the fall and failure I'm still that emotional control freak charismatic basterd I always was. 

Time is a flat circle. This one is complete. And boy was it my personal record. 

Time to get up from the dirt. This quarter life crisis nearly cost me my character. Sure it came handy to evaluate myself and ask a series of core questions, but one must realize when there is nothing more to gain from suffering and self-generated pain. 

Licking imaginary wounds is so last year. 

And with that my friend, this phase has come to a conclusion. There is a war out there I do not care to fight. 

This is not a let go but a different grip. Holding on to something dear without expecting anything in return. A noble cause. 

I only wish that she will evolve and step her game up and wink at the demons. 

"Once there was only dark. If you ask me, the light's winning."

--->

Napsütés

A legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam, egy haldokló csillag volt

Ha végül ő is enged az omlásnak, én miért ne tehetném meg egyszer,

mikor kiragyogtam magam

és hagytam

hogy sütkérezz alattam

míg jólesik

vagy elpirulj tőlem

mikor megesik? 

A legfélelmetesebb dolog az univerzum születése volt

Ha a semmiből lettem én is és te is, ha rend lett a káoszból

Mondd, hogyan törhetnék ki ebből a pátoszból?

A legnagyobb rejtély mindig is az idő volt

Szüntelenül, megállíthatatlanul kezdte ki, s hagyta magát

Hogy kitaláljuk, mérjük, megéljük

Képzeld ha pihenne

Nem halna meg csillag

De meg sem születne

---»

Előkészítés - Második rész: Az elfordulás

Kedves ridegséggel próbált a kórház aulája vigasztalni, miként letelepedtem a bejárattal szemben töredező lépcső egyik fokára. Többször körbekémleltem a teret, mindannyiszor beteljesítve gyanúmat: sehol senki.

Lámpák, automaták zümmögtek, a messzeségben néha hallottam neszelést, összességében mégis kihalt a korház. A látogatókat és nappali műszakban dolgozókat szélnek eresztette, a betegeket és vigyázóikat pedig magába zárta az estére.

Egy kedves, köpenyes néni feltűnt a horizonton egy pillanat erejéig. Kötelet ragadott és kifeszítette azt két korlát köze a bejárati ajtó után közvetlenül. Félúton tábla lebegett és hirdette a következő látogatási lehetőséget, amihez ki kellett már várni a nap felkeltét. A beakasztás után a néni kedvesen rám mosolygott, integetett és eltűnt.

Ismét körbenéztem, megint megbizonyosodtam magányomról, majd kibontakoztam az ölemben heverő cipős doboz öleléséből és felnyitottam. Gyermekkorom hőse, Tapsi Hapsi vigyorgott rám lapát fogaival és elálló füleivel. Plüss természete ellenére nem megölelni kívánta az ember, sokkal inkább egy lendületes pacsira invitálta volna szíve szerint. Bundáját némileg megfogta a mellé nagy gonddal behelyezett, sőt mi több, bemetszett szál virág.

- Egy szál jobbulást virágot szeretnék kérni. - mondtam korábban a virágosnak, aggódó kapkodással. Az aluljáró modern civilizálatlanságában minden kapható volt, amire, eddigi sejtéseim szerint egy enyhe fizikai sérüléssel rendelkező embernek szüksége lehetett ahhoz, hogy elmosolyogjon, és elég hormont termeljen ahhoz, hogy figyelmét elterelje a bibijéről.

- Milyen az a jobbulás virág? - kérdezte a virágos. - Rég láttalak egyébként, merre jártál?

- Rég volt alkalmam virágot venni bárkinek is.

- Most volt nőnap!

- Jogos, de édesanyámnak az otthonunkhoz közel vettem virágot. A temető mellett. Mindegy is. Szóval valami olyasmit szeretnék kérni, amitől a másiknak jobb kedve lesz, de semmi komoly elszállás, meg romantika nincs benne.

- Van itt ilyen szép sárgás rózsa, egy szálon van sok pici fej.

- Tökéletes lesz. Megoldható, hogy ebbe a dobozba - raktam fel a virágos pultjára a cipős dobozt - rakjuk, méretre vágjuk? - kérdeztem, és felnyitottam a dobozt.

- Milyen kedves nyúl! - vigyorodott el a virágos, majd megnyugtatott, hogy semmi akadálya és tüstént vagdosni kezdte a szál virágot minden irányból, míg végül tökéletesen be nem illeszkedett a kompozícióba.

Minimális kreativitásról tettem tanúbizonyságot, miközben egy idióta tábla csoki és egy szerencse kaparós sorsjegy került a tulajdonomba és bele a dobozba.

A kompozíciót átalakítva, a virágot és Tapsit a szélén kitámasztva rendeztem újra most a doboz tartalmát, majd nagy gonddal, immáron nyitva helyeztem vissza a lépcsőre, magam mellé.

Azon kaptam magam, hogy cserepesre rágom a számat és alapvetően feldúlt vagyok. Az óriási aulában való magányos létezés teret engedet a gondolataimnak, akik hálátlan szeretőként martak belém, futottak el, majd még indulatosabban, következetlenebbül tértek vissza. Éretlenek, meggondolatlanok voltak, mint a valódi szeretőim.

Percek teltek el ebben a kínos agyalásban. Azt mondják, azok az igazi barátaink, akikkel nem kínos a csend.

Nos, gondoltam, itt lenne az ideje megbarátkozni magammal.

Ekkor, valahol a hátam mögött, óriás, csúnya BÜFÉ felirat mellett feltárult a lift ajtaja és valaki elkezdett közeledni felém. Tekintetem legszívesebben a tarkómat fúrta volna át, hogy anélkül szemlélhesse a terepet, hogy a fejemet irányba kelljen fordítani, de az anatómiai képtelenség miatt megelégeltem a magam elé bámulással. Az ilyesmi általában érdeklődést váltott ki az emberekből, én pedig szerettem az érdeklődő embereket. Általánosságban véve elmondható, hogy a kérdéseket feltevő, nyitott emberek legtöbbször az orruknál fogva vezethetőek. Túlságosan leköti őket a saját perfomanceuk és ritkán gondolnak abba bele, hogy a másik számít rájuk, provokálja őket.

Abban bíztam, hogy a tekintetek akkor találkoznak majd, mikor a kötelet le és visszaakasztva kénytelen lesz az illető felém fordulni. Ehelyett a léptek indokolatlanul közel értek a lépcső azon részéhez, ahol tanyát vertem, a hozzájuk tartozó fenék pedig helyet foglalt mellettem.

- Sikerült megtalálni? - kérdezte a doktor, akivel az egyik osztályon, szerencsétlen bandukolásom során futottam össze. Készségesen fogadta kérdéseimet és legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni. Udvariasak voltunk mind a ketten, így nem volt annyira bosszantó átvergődni a felesleges perceken.

- Abszolút nem.

- Nagy kár.

- Nekem mondja?

- Szép kis ajándékdoboz. A húgának hozta egyébként?

Váratlan cukkolás érkezett a doktor úrtól, akire itt ücsörgésünk óta először emeltem a tekintetemet, harmonikaszerűen összeráncolt szemöldökkel, mély vágással a homlokomon.

- Megbocsát?

- Csak azt kérdeztem, hogy a kishúgához érkezett-e. Na, ne nézzen így rám, mint akit még nem próbáltak letargiájából humorral felrázni. Kér egy italt?

- Tessék?

- Maga nem csak ügyetlen, de süket is ezek szerint. Azt kérdeztem, szeretne-e bebaszni?

Hátrahőkölve vettem szemügyre a doktort. Ugyan az az arc és test érkezett meg ide mellém, mint akivel a nőgyógyászaton találkoztam; sűrű, rövidre vágott borosta, csepp alakú fej, a kopaszodás még meg nem érkezett ígéretével, megértő barna szemekkel, határozott ajkakkal, enyhén sápadt bőrrel. Egyetlen helyes választ ismertem erre a kérdésre.

- Persze.

A doktor úr csettintett kettőt, majd egy inas kezdett el lesietni a lépcsőn mögöttünk. Megkerülte párosunkat, majd az orrunk alá tolt egy ezüst tálcát rajta két teli pohár löttyel, aminek a beazonosítására egyelőre nem tettem kísérletet.

- Két vodka-martini az uraknak. Hozhatok valami ételt is, vagy egyelőre beérik a lerészegedéssel?

- Köszönjük, én a magam részéről elégedett vagyok. Maga kér esetleg valamit?

- Isten ments! - mondtam, majd mikor kezdtem elveszíteni a szemem elől az inast, utána kiabáltam.

- ESETLEG HOZHATNA MAJD KÉSŐBB EGY SZENDVICSET, BECSOMAGOLVA, ELVITELRE.

- MILYEN SZENDVICSET HOZHATOK URAM? - kiabált vissza hasonlóan artikulálatlanul az inas.

- LEPJEN MEG!

- RÁNTOTT HÚSOS JÓ LESZ?

- AZT IMÁDNÁM, KÖSZÖNÖM!

Aztán eltűnt.

- Hol is tartottunk? - tette fel a kérdést a doktor, majd koccintásra emelte a poharát. Viszonoztam a gesztust, majd nagy gonddal lenyaltam az ujjaimra folyt nedűt. Ezt követően megízleltem az italomat és elégedetten bólintottam, miközben notbad fejet vágtam.

- Rendeltünk egy indokolatlanul erős italt a korház aulájában.

- Maga is tudja, hogy nincs olyan, hogy indokolatlanul erős ital.

- Ha látna néha bulikban, értené, mire gondolok.

- Oh. Értem én. Mégis, úgy gondolom, érdemes különbséget tenni az indokolatlan mennyiségű fogyasztás és indokolatlannak vélt arányok közt.

- Rendben, meggyőzött. Egyébként is, isteni ez a cucc.

- Örülök, ha elnyerte tetszését. Meséljen, hogy van a kishúga?

Próbáltam felvenni a legrosszallóbb arckifejezésemet, mindhiába, a szemtelen mosoly nem hervadt le a doktor arcáról. Nem tehettem mást, felvettem a labdát és pattogtatni kezdtem.

- Azt hiszem remekül. Mégsem tartották bent.

- Ez remek hír.

Pár percig csönd ült ránk. Hálás időszak volt ez, mert hozzászokhattam ahhoz, ami történik. Nem tudtam, mi volt az, de szokni próbáltam.

- Mit fog csinálni a virággal? - kérdezte később.

- Dühösen elhajítom a lakásban, miután hazaértem, másnap reggel megbánom, vízbe teszem és nézem, ahogy szépen lassan elhervad.

- Hálátlan lények, a virágok. Öntözzük őket, mégis elhervadnak egy idő után.

- Gondolja, hogy minden élet hálátlan?

- Mire gondol?

- Nos, ahogy én látom, a legtöbb lényt, ha kis ideig is, de gondozzák, mégis mind halállal hálálják ezt meg egy idő után.

- Igen.

- Mi igen?

- Minden lény hálátlan.

Megint elcsöndesedtünk. A doktor, miután lehúzta az italt, olyan messzire hajította a poharát, amilyen messzire csak lehet, hogy aztán elégedetten nyugtázza a robajt, amit a kihalt korházban keltett a szétrobbanása. Ismét csettintett, mire azonnal felbukkant az inas, aki szintén csettintett és néhány alak feltakarította a szilánkokat. Az inas ezután újabb kör vodka martinit hozott nekünk, valamint egy díszes csomagolásba bújtatott rántott húsos szendvicset.

- Nagyon szépen köszönöm! – mondtam az inasnak, aki meghajlással nyugtázta hálálkodásomat, intett a többi alaknak és ismét eltűnt.

Beszélgettünk és ittunk, egyik kör követte a másikat.

- Volt ez a lány egyszer - kezdett bele a következő történetbe, miközben hosszasan végig nyalt egy cigaretta papírt - a legtébolyultabb tekintettel, vita nélkül, hasonlót sem láttam azelőtt, vagy utána, megesküszöm a Hétre; nos, ez a lány - megállt egy pillanatra, hogy megfelelően sodorja a cigarettát és a különböző részeit összetapassza - egyik nap fogja magát, rettentő részegen felcsenget hozzám. Kiállok a gangra, hogy lássam, vajon képes-e megmászni a lépcsőt. - öngyújtott vett elő és meggyújtotta a cigarettát, mélyen beleszívott, mielőtt tovább adta, majd kifújta a levegőt - és akkor látom, ahogy halad a gangon, hogy fogalma sincs, mit csinál. És tudja mi a leglenyűgözőbb? Fogalma sem volt, mit jelent, fogalmatlannak lenni. Nem volt meg az igény benne, hogy tudatos cselekvő, következetes szereplő legyen. Megmászta a lépcsőt becsülettel, útközben kontyba fogta fenékig érő haját, majd az ajtóm és előttem megállapodott - ekkor visszakapta a cigarettát, de nem vette ki a kezemből; oda hajolt az ujjaimhoz, lágyan a szájába vette, mélyen megszívta, miközben az égbe emelte a szemöldökét, majd némi köhögés után folytatni próbálta a történetet - emlékszem, csak néztem őt és azon agyaltam, mi most a fontosabb, hogy a szívem, vagy a farkam majd kiugrik a helyéről. Ő pedig csak vigyorgott, megharapta az alsó ajkát és azt mondta: jó estét kívánok, Doktor Úr!

Türelmesen vártam, hogy kibontakozzon a cselekmény. Az őrültséghez nekem nem volt elég a részeg felcsengetés. Olyannyira hozzá voltam szokva a meggondolatlan látogatókhoz, hogy a lakótársaim rutinnal álltak kapuőrt, miközben én durmoltam tovább. Éjjelente manapság kétszer, háromszor riadtam fel ijedten álmomban, azonban ezek sosem a külvilág zajai miatt, sokkal inkább belső tombolásaim miatt következtek be. Odabent háború zajlott, talán ezért voltam napközben fáradt. Miközben más ember pihent, én az ismeretlennel küzdöttem.

Persze tudtam, az igazi őrültek a csengőn zongorázók közül kerülnek ki végül. Mint a kishúgom.

Percekkel később elkerekedett szemmel hallgattam, miben nyilvánult meg a hölgy őrültsége. Azt hiszem, akkortájt veszíthettem el a fonalat, mikor nőgyógyászati segédeszközök kerültek elő, mint potenciális játékszerek.

Talán csak a képzelet játéka volt, de az egyébként is szerény fények kezdtek visszahúzódni, s úgy tetszett, már csak a lépcsőnket világítják be a lámpák megfelelően. A doktornak nem volt szüksége a figyelmemre, a történet életre kelt, vad gesztikulálása és közös tompultságunk pedig édesanyáinkkal folytatott telefonbeszélgetések szintjére űzte a társalgást.

A dobozra pillantottam. Nem tudtam eldönteni, hogy a tartalom, vagy a gesztus miatt érzem magam kisebbnek. Persze, testhez állóbb lett volna, ha borral és egyéb tartalommal töltöm meg a dobozt, de végeredményben ugyan itt kötöttem volna ki, ami pedig a kalandot illeti; az ajándékok, olyanok, mint az álcák. Bármennyire igyekszünk, rólunk adnak képet végső soron. Elnézve a kaparós sorsjegyet, a csokoládét és a virágot tartó gyermekkori hősömet, azon kaptam magam, hogy elégedett vagyok az önképpel, az elutasítással együtt is.

Ettől persze jól még nem éreztem magam.

- Aztán kipattant a kádból és lelépett. Úgy nyelte el az éjszaka, ahogyan előtte ő engem. - fejezte be a történetét.

- Ki volt ez, Doktor Úr?

- A Fehér Hajú Lány! Írta, Szűcs Gergely.

--->