Napsütés

A legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam, egy haldokló csillag volt

Ha végül ő is enged az omlásnak, én miért ne tehetném meg egyszer,

mikor kiragyogtam magam

és hagytam

hogy sütkérezz alattam

míg jólesik

vagy elpirulj tőlem

mikor megesik? 

A legfélelmetesebb dolog az univerzum születése volt

Ha a semmiből lettem én is és te is, ha rend lett a káoszból

Mondd, hogyan törhetnék ki ebből a pátoszból?

A legnagyobb rejtély mindig is az idő volt

Szüntelenül, megállíthatatlanul kezdte ki, s hagyta magát

Hogy kitaláljuk, mérjük, megéljük

Képzeld ha pihenne

Nem halna meg csillag

De meg sem születne

---»

Előkészítés - Második rész: Az elfordulás

Kedves ridegséggel próbált a kórház aulája vigasztalni, miként letelepedtem a bejárattal szemben töredező lépcső egyik fokára. Többször körbekémleltem a teret, mindannyiszor beteljesítve gyanúmat: sehol senki.

Lámpák, automaták zümmögtek, a messzeségben néha hallottam neszelést, összességében mégis kihalt a korház. A látogatókat és nappali műszakban dolgozókat szélnek eresztette, a betegeket és vigyázóikat pedig magába zárta az estére.

Egy kedves, köpenyes néni feltűnt a horizonton egy pillanat erejéig. Kötelet ragadott és kifeszítette azt két korlát köze a bejárati ajtó után közvetlenül. Félúton tábla lebegett és hirdette a következő látogatási lehetőséget, amihez ki kellett már várni a nap felkeltét. A beakasztás után a néni kedvesen rám mosolygott, integetett és eltűnt.

Ismét körbenéztem, megint megbizonyosodtam magányomról, majd kibontakoztam az ölemben heverő cipős doboz öleléséből és felnyitottam. Gyermekkorom hőse, Tapsi Hapsi vigyorgott rám lapát fogaival és elálló füleivel. Plüss természete ellenére nem megölelni kívánta az ember, sokkal inkább egy lendületes pacsira invitálta volna szíve szerint. Bundáját némileg megfogta a mellé nagy gonddal behelyezett, sőt mi több, bemetszett szál virág.

- Egy szál jobbulást virágot szeretnék kérni. - mondtam korábban a virágosnak, aggódó kapkodással. Az aluljáró modern civilizálatlanságában minden kapható volt, amire, eddigi sejtéseim szerint egy enyhe fizikai sérüléssel rendelkező embernek szüksége lehetett ahhoz, hogy elmosolyogjon, és elég hormont termeljen ahhoz, hogy figyelmét elterelje a bibijéről.

- Milyen az a jobbulás virág? - kérdezte a virágos. - Rég láttalak egyébként, merre jártál?

- Rég volt alkalmam virágot venni bárkinek is.

- Most volt nőnap!

- Jogos, de édesanyámnak az otthonunkhoz közel vettem virágot. A temető mellett. Mindegy is. Szóval valami olyasmit szeretnék kérni, amitől a másiknak jobb kedve lesz, de semmi komoly elszállás, meg romantika nincs benne.

- Van itt ilyen szép sárgás rózsa, egy szálon van sok pici fej.

- Tökéletes lesz. Megoldható, hogy ebbe a dobozba - raktam fel a virágos pultjára a cipős dobozt - rakjuk, méretre vágjuk? - kérdeztem, és felnyitottam a dobozt.

- Milyen kedves nyúl! - vigyorodott el a virágos, majd megnyugtatott, hogy semmi akadálya és tüstént vagdosni kezdte a szál virágot minden irányból, míg végül tökéletesen be nem illeszkedett a kompozícióba.

Minimális kreativitásról tettem tanúbizonyságot, miközben egy idióta tábla csoki és egy szerencse kaparós sorsjegy került a tulajdonomba és bele a dobozba.

A kompozíciót átalakítva, a virágot és Tapsit a szélén kitámasztva rendeztem újra most a doboz tartalmát, majd nagy gonddal, immáron nyitva helyeztem vissza a lépcsőre, magam mellé.

Azon kaptam magam, hogy cserepesre rágom a számat és alapvetően feldúlt vagyok. Az óriási aulában való magányos létezés teret engedet a gondolataimnak, akik hálátlan szeretőként martak belém, futottak el, majd még indulatosabban, következetlenebbül tértek vissza. Éretlenek, meggondolatlanok voltak, mint a valódi szeretőim.

Percek teltek el ebben a kínos agyalásban. Azt mondják, azok az igazi barátaink, akikkel nem kínos a csend.

Nos, gondoltam, itt lenne az ideje megbarátkozni magammal.

Ekkor, valahol a hátam mögött, óriás, csúnya BÜFÉ felirat mellett feltárult a lift ajtaja és valaki elkezdett közeledni felém. Tekintetem legszívesebben a tarkómat fúrta volna át, hogy anélkül szemlélhesse a terepet, hogy a fejemet irányba kelljen fordítani, de az anatómiai képtelenség miatt megelégeltem a magam elé bámulással. Az ilyesmi általában érdeklődést váltott ki az emberekből, én pedig szerettem az érdeklődő embereket. Általánosságban véve elmondható, hogy a kérdéseket feltevő, nyitott emberek legtöbbször az orruknál fogva vezethetőek. Túlságosan leköti őket a saját perfomanceuk és ritkán gondolnak abba bele, hogy a másik számít rájuk, provokálja őket.

Abban bíztam, hogy a tekintetek akkor találkoznak majd, mikor a kötelet le és visszaakasztva kénytelen lesz az illető felém fordulni. Ehelyett a léptek indokolatlanul közel értek a lépcső azon részéhez, ahol tanyát vertem, a hozzájuk tartozó fenék pedig helyet foglalt mellettem.

- Sikerült megtalálni? - kérdezte a doktor, akivel az egyik osztályon, szerencsétlen bandukolásom során futottam össze. Készségesen fogadta kérdéseimet és legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni. Udvariasak voltunk mind a ketten, így nem volt annyira bosszantó átvergődni a felesleges perceken.

- Abszolút nem.

- Nagy kár.

- Nekem mondja?

- Szép kis ajándékdoboz. A húgának hozta egyébként?

Váratlan cukkolás érkezett a doktor úrtól, akire itt ücsörgésünk óta először emeltem a tekintetemet, harmonikaszerűen összeráncolt szemöldökkel, mély vágással a homlokomon.

- Megbocsát?

- Csak azt kérdeztem, hogy a kishúgához érkezett-e. Na, ne nézzen így rám, mint akit még nem próbáltak letargiájából humorral felrázni. Kér egy italt?

- Tessék?

- Maga nem csak ügyetlen, de süket is ezek szerint. Azt kérdeztem, szeretne-e bebaszni?

Hátrahőkölve vettem szemügyre a doktort. Ugyan az az arc és test érkezett meg ide mellém, mint akivel a nőgyógyászaton találkoztam; sűrű, rövidre vágott borosta, csepp alakú fej, a kopaszodás még meg nem érkezett ígéretével, megértő barna szemekkel, határozott ajkakkal, enyhén sápadt bőrrel. Egyetlen helyes választ ismertem erre a kérdésre.

- Persze.

A doktor úr csettintett kettőt, majd egy inas kezdett el lesietni a lépcsőn mögöttünk. Megkerülte párosunkat, majd az orrunk alá tolt egy ezüst tálcát rajta két teli pohár löttyel, aminek a beazonosítására egyelőre nem tettem kísérletet.

- Két vodka-martini az uraknak. Hozhatok valami ételt is, vagy egyelőre beérik a lerészegedéssel?

- Köszönjük, én a magam részéről elégedett vagyok. Maga kér esetleg valamit?

- Isten ments! - mondtam, majd mikor kezdtem elveszíteni a szemem elől az inast, utána kiabáltam.

- ESETLEG HOZHATNA MAJD KÉSŐBB EGY SZENDVICSET, BECSOMAGOLVA, ELVITELRE.

- MILYEN SZENDVICSET HOZHATOK URAM? - kiabált vissza hasonlóan artikulálatlanul az inas.

- LEPJEN MEG!

- RÁNTOTT HÚSOS JÓ LESZ?

- AZT IMÁDNÁM, KÖSZÖNÖM!

Aztán eltűnt.

- Hol is tartottunk? - tette fel a kérdést a doktor, majd koccintásra emelte a poharát. Viszonoztam a gesztust, majd nagy gonddal lenyaltam az ujjaimra folyt nedűt. Ezt követően megízleltem az italomat és elégedetten bólintottam, miközben notbad fejet vágtam.

- Rendeltünk egy indokolatlanul erős italt a korház aulájában.

- Maga is tudja, hogy nincs olyan, hogy indokolatlanul erős ital.

- Ha látna néha bulikban, értené, mire gondolok.

- Oh. Értem én. Mégis, úgy gondolom, érdemes különbséget tenni az indokolatlan mennyiségű fogyasztás és indokolatlannak vélt arányok közt.

- Rendben, meggyőzött. Egyébként is, isteni ez a cucc.

- Örülök, ha elnyerte tetszését. Meséljen, hogy van a kishúga?

Próbáltam felvenni a legrosszallóbb arckifejezésemet, mindhiába, a szemtelen mosoly nem hervadt le a doktor arcáról. Nem tehettem mást, felvettem a labdát és pattogtatni kezdtem.

- Azt hiszem remekül. Mégsem tartották bent.

- Ez remek hír.

Pár percig csönd ült ránk. Hálás időszak volt ez, mert hozzászokhattam ahhoz, ami történik. Nem tudtam, mi volt az, de szokni próbáltam.

- Mit fog csinálni a virággal? - kérdezte később.

- Dühösen elhajítom a lakásban, miután hazaértem, másnap reggel megbánom, vízbe teszem és nézem, ahogy szépen lassan elhervad.

- Hálátlan lények, a virágok. Öntözzük őket, mégis elhervadnak egy idő után.

- Gondolja, hogy minden élet hálátlan?

- Mire gondol?

- Nos, ahogy én látom, a legtöbb lényt, ha kis ideig is, de gondozzák, mégis mind halállal hálálják ezt meg egy idő után.

- Igen.

- Mi igen?

- Minden lény hálátlan.

Megint elcsöndesedtünk. A doktor, miután lehúzta az italt, olyan messzire hajította a poharát, amilyen messzire csak lehet, hogy aztán elégedetten nyugtázza a robajt, amit a kihalt korházban keltett a szétrobbanása. Ismét csettintett, mire azonnal felbukkant az inas, aki szintén csettintett és néhány alak feltakarította a szilánkokat. Az inas ezután újabb kör vodka martinit hozott nekünk, valamint egy díszes csomagolásba bújtatott rántott húsos szendvicset.

- Nagyon szépen köszönöm! – mondtam az inasnak, aki meghajlással nyugtázta hálálkodásomat, intett a többi alaknak és ismét eltűnt.

Beszélgettünk és ittunk, egyik kör követte a másikat.

- Volt ez a lány egyszer - kezdett bele a következő történetbe, miközben hosszasan végig nyalt egy cigaretta papírt - a legtébolyultabb tekintettel, vita nélkül, hasonlót sem láttam azelőtt, vagy utána, megesküszöm a Hétre; nos, ez a lány - megállt egy pillanatra, hogy megfelelően sodorja a cigarettát és a különböző részeit összetapassza - egyik nap fogja magát, rettentő részegen felcsenget hozzám. Kiállok a gangra, hogy lássam, vajon képes-e megmászni a lépcsőt. - öngyújtott vett elő és meggyújtotta a cigarettát, mélyen beleszívott, mielőtt tovább adta, majd kifújta a levegőt - és akkor látom, ahogy halad a gangon, hogy fogalma sincs, mit csinál. És tudja mi a leglenyűgözőbb? Fogalma sem volt, mit jelent, fogalmatlannak lenni. Nem volt meg az igény benne, hogy tudatos cselekvő, következetes szereplő legyen. Megmászta a lépcsőt becsülettel, útközben kontyba fogta fenékig érő haját, majd az ajtóm és előttem megállapodott - ekkor visszakapta a cigarettát, de nem vette ki a kezemből; oda hajolt az ujjaimhoz, lágyan a szájába vette, mélyen megszívta, miközben az égbe emelte a szemöldökét, majd némi köhögés után folytatni próbálta a történetet - emlékszem, csak néztem őt és azon agyaltam, mi most a fontosabb, hogy a szívem, vagy a farkam majd kiugrik a helyéről. Ő pedig csak vigyorgott, megharapta az alsó ajkát és azt mondta: jó estét kívánok, Doktor Úr!

Türelmesen vártam, hogy kibontakozzon a cselekmény. Az őrültséghez nekem nem volt elég a részeg felcsengetés. Olyannyira hozzá voltam szokva a meggondolatlan látogatókhoz, hogy a lakótársaim rutinnal álltak kapuőrt, miközben én durmoltam tovább. Éjjelente manapság kétszer, háromszor riadtam fel ijedten álmomban, azonban ezek sosem a külvilág zajai miatt, sokkal inkább belső tombolásaim miatt következtek be. Odabent háború zajlott, talán ezért voltam napközben fáradt. Miközben más ember pihent, én az ismeretlennel küzdöttem.

Persze tudtam, az igazi őrültek a csengőn zongorázók közül kerülnek ki végül. Mint a kishúgom.

Percekkel később elkerekedett szemmel hallgattam, miben nyilvánult meg a hölgy őrültsége. Azt hiszem, akkortájt veszíthettem el a fonalat, mikor nőgyógyászati segédeszközök kerültek elő, mint potenciális játékszerek.

Talán csak a képzelet játéka volt, de az egyébként is szerény fények kezdtek visszahúzódni, s úgy tetszett, már csak a lépcsőnket világítják be a lámpák megfelelően. A doktornak nem volt szüksége a figyelmemre, a történet életre kelt, vad gesztikulálása és közös tompultságunk pedig édesanyáinkkal folytatott telefonbeszélgetések szintjére űzte a társalgást.

A dobozra pillantottam. Nem tudtam eldönteni, hogy a tartalom, vagy a gesztus miatt érzem magam kisebbnek. Persze, testhez állóbb lett volna, ha borral és egyéb tartalommal töltöm meg a dobozt, de végeredményben ugyan itt kötöttem volna ki, ami pedig a kalandot illeti; az ajándékok, olyanok, mint az álcák. Bármennyire igyekszünk, rólunk adnak képet végső soron. Elnézve a kaparós sorsjegyet, a csokoládét és a virágot tartó gyermekkori hősömet, azon kaptam magam, hogy elégedett vagyok az önképpel, az elutasítással együtt is.

Ettől persze jól még nem éreztem magam.

- Aztán kipattant a kádból és lelépett. Úgy nyelte el az éjszaka, ahogyan előtte ő engem. - fejezte be a történetét.

- Ki volt ez, Doktor Úr?

- A Fehér Hajú Lány! Írta, Szűcs Gergely.

--->

Előkészítés - Első rész: A szembenézés

Az történt, hogy belefejeltem a betonba. Látványosan. Voltak pillanatok, amikor elhittem, hogy sikerülhet nem nem voltak aztán olyan pillanatok is, ezeket szégyellem a leginkább, mikor tudtam, hogy nem megy és úgy döntöttem nem, nem döntöttem, hogy sodródom az árral.

Nem szabad sodródni az árral, pláne nekem nem, aki hajlamos hullámokat generálni habtestével és túláradó személyiségével. A felelősség, ami az enyém, és amit a lámpásom sem tud rólam lefejteni, hála a Hétnek, túlmutat azokén, akik körülvesznek engem. Többnyire. Ennek az elfogadása, belátása korábban is beérett már, de fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Ha természetem ritkaságáról kezdek el beszélni, akkor túl öntelt vagyok, ha pedig narcisztikus vergődésbe konvertálom ezeket az energiákat, akkor egy szenvedő majommá válok, aki visít a ketrec mögött.

Ha már hőskultusz, akkor nyugodtan állapodjunk meg a felelősségnél. Mindannyiunktól annyi várható el, amennyit képesek vagyunk a közös együttlétbe, szociális csapatjátékba beletenni. Felszabadít ennek a belátása.  Fú, sok minden felszabadít; az utolsó pofon, ami akkora volt, hogy majdnem bent tartottak a kórházban, ahová látogatóba mentem, vagy épp az első munkahely dicső kudarca. Sok más gúzsba köt, de azt érzem, enyhül a fogás, nem lehet ezt sokáig tartani.

Dolgom van. Kipróbáltam a hirtelen túllépést és csobbanást és jelentem, sikerült picsást ugrani egy jeges medencébe. Azóta hisztizek a tükrön vergődve, hogy jajj a farkcsontom, jajj a farkcsontom. Kiábrándító kép, becsszóra. Aquamanhez még sosem hasonlítottam magam, erre tessék, ez is összejött.

Most, hogy a gólyabálon elindított szálak mind elvarródtak, akarom mondani, elégett a végük, összegabalyodtak, eláztak, megrágták őket, csomót kötöttek a végükre, érdemes visszatekinteni és levonni a következtetéseket.

"- Mit tanultunk mindebből?

- Nem tudom, Uram!

- Én sem tudom, bazdmeg. Talán, hogy nem szabad ilyet többet csinálnunk.

- Igen, Uram.

- Baszódjak meg, ha tudom, mit csináltunk.

- Nehéz megmondani, Uram!"

Ennek fényében haladunk tovább, mindenesetre, retrospektív azt látom, esélyem sem volt. Szóltam mindenkinek előre, hogy az elmúlás komoly para - a legtöbben azt sem tudják, miről beszélek, hiszen csak egy elmúlást élnek meg, azt viszont egész életük során folyamatosan - de csak legyintettek, én pedig megpróbáltam megfelelni nekik és szépen próbáltam újítani, tovább lépni. Valaki odaléphetett volna hozzám a bálon, percekkel az elköszönés után és közölhette volna velem: „Öregfiú, csak nem kellene elragadtatnod magad. Épp lapozni készülsz, tedd le azt az óriás filcet, kár lenne rögtön mindent összefirkálni!"

A régi és az új Istenekre mondom, ha visszatekernénk az időt, azt hiszem, elkövetném ugyan ezeket a hibákat. Az indulataim határoznak meg még akkor is, ha túlságosan is távol tartom magam az indulatáttételektől; a hamis rugókat kerülöm, az igazakra viszont igyekszem tüstént rápattanni, aztán megint csak hisztizni a jégtáblán. Azt hiszem, a tény, hogy retrospektív nem volt esélyem, nem azt jelenti, hogy a megkezdett kalandok kapcsán kudarcra voltam ítélve, hanem hogy nem volt esélyem nem elkezdeni a kalandokat.

Képzeld el azt a kínos pillanatot, ahol most feléd fordulok és megtöröm a negyedik falat. Mélyen a szemedbe nézek, miután kényelmesen elhelyezkedtünk és, ha már én átmeneti örömöt lelek a felszabadulásban, átnyújtok neked is ebből a szabadságból egy keveset és egy picitmegenyhülünk. Fontos pillanat ez, mert önironizálás nélkül vagyok képes ezen a ponton mosolyogni saját csetlésemen, botlásomon. Belátásom szerint ez pedig igen keveseknek adatik meg, mármint, hogy screenre kipakolva, könnyeden nézzenek szét, mit látnak magukban és maguk körül. A legtöbb narratíva igencsak görcsös és néhány kihelyezett sarokponthoz olyan feszesen ragaszkodik, hogy csak na!

A negyedik fal áttörését persze nem csak melengető farkasszemezésre szeretném felhasználni. Ez csak addig a pontig fontos, amíg el nem képzeled, ahogy ott ülünk egymással szemben és az egész nem lesz kínosan, zavarba ejtően szórakoztató.

Szóval esélyem sem volt esélyesnek lenni, két marékra dobáltam be a piros pirulákat. Kiköltöztem a komfortzónámból olyan messzire, hogy félő volt, vissza sem találok többé. Azt mondják, ott, kint kezdődik az élet, ott vannak a dolgok, amiért érdemes élni a kint talált életet. Aztán ha odamegyek és megszokom, akkor hirtelen normálissá, értéktelenné, értelmetlenné válik? Nem biztos!

Az a baj, hogy végső soron minden okos ember, pszichológus, filozófus ugyan arról beszél, Szókratésztól Coelhoig. Évezredek alatt egyetlen bölcseletet termelt ki az ember, ez pedig így szól:

A Fehér Hajú Lány

írta: Szűcs Gergely

--->

Inverse

We promised each other

to take care of ourselves

Instead of promising ourselves

To take care of each other

--->

Deal with the darkness

And I said to the darkness

"Go away"

"Mayhaps

But with a delay"

It replied

And I lied

That I can do this

till the end of time

For my prime

hangs in the balance

"Leave her alone"

I asked the darkness

"Let her nest and her heart rest

Redeem and be clean"

"Indeed it needs be cleaning"

The darkness replied

"But what about your filth and shadow

Will you set that aside?

For your shadow is as dark 

As any men's

The danger you carry

No innocence"

"Hence I shall stay away

Myself

That's what she hopes anyway

Herself"

"A deal can be cut"

The darkness said 

"But make no mistake

Gentle care I take

For if you show up

I owe you a chase

For you to retreat

There will be no base"

"My soul is for you to eat

Should I skip a beat 

And tremble upon her, gamble away what is left after the theft"

"What you aiming at is bold

The trick you try too old"

Said the darkness

"No tricks whatsoever

I am condemned forever

But how can I trust you

That you'll keep your word?"

"Oh the beauty of it

That bit by bit

I shall doubt you

No insurance 

Just blind trust

Leap of faith in the dust"

--->