Van egy olyan olvasata a dolgoknak, hogy hálásnak kell lennem a kudarcokért, mert az árnyékukban hozott döntéseim és véghez vitt tetteim határoznak meg valójában. Eszerint pedig én akkor vagyok valódi, akkor alakítom ki saját valódiságomat, mikor a terveim romba dőlnek, mikor visszautasítanak, mikor kudarcot vallok. Nem a sikerre alapozott lépések számítanak. A ballépések kapcsán kialakított reakciók lényegesek. Az, hogyan vegyítem az irigység sárgáját, a méreg zöldjét a kétségbeesés torz átlátszójával. Az, hogy mit látok a zárt ajtók mintázatán, mit érzek akkor, mikor a remény gúnyos kérdőjeleit felváltja a süket pont az ügy végén.
Épp nagyon hálásnak kell lennem.
Azt hiszem kiadót keresek, módot arra, hogy visszhangot adjak az érzelmeimnek. Minden erről az öntelt prekonceprióról szól, erről a nagyzási tébolyról, hogy majd az embereknek jobb lesz, kerekebb lesz, ha hallják, látják mit gondolok, érzek.
De vissza a kudarchoz és a hálámhoz. Tanácstalan Ijedtségemben minden hang kockázattal jár. A sikertelenség üresség és ha végre kinyitom a szám, ha végre irányt adok ismét, akkor jól meg kell gondolnom mit fogok mondani, mert egy ideig ennek a visszhangja lesz minden, ami kitőlt majd.
Egyetlen segítségem te vagy. Ha rád gondolok, megdobban a szívem, a saját pulzusom, a mellem belső ostroma pedig kíséri, ellenpontozza a gondolataimat. Leföldeli a félelmemet. Ha rád gondolok, tudom, hogy sikerülni fog.
Nem csak a kudarcnak vagyok hálás, hanem neked is.
--->
Bejegyzések
